„Nem természetes elnyomás alatt élni, létezik másfajta élet” – Angéla mert változtatni

„Igazi, nagyon mély szegénységben nőttem fel, folyamatosan vándoroltunk a túlélésért – kezd bele történetébe Badzsó Angéla az Auróra közösségi tér egyik irodájában, munkahelyén. – A szüleim egykor viszonylag jómódú vidéki roma vállalkozók voltak, de a rendszerváltás után elvesztették mindenüket – házat, autót, reményeket –, akkor költöztünk végleg Budapestre. Önkényes lakásfoglalóként tudtunk otthont szerezni a hírhedt Diószegi utcában.”

Neki nem volt hírhedt

Angéla gyermekkorának szeretett helyszínévé lett a Józsefváros legmélyebb bugyra, mert az ember azt tekinti természetesnek, amibe belenő – ez esetben, Angéla szavaival, a sűrűjébe. „Önfeledt volt a gyerekkorom, akkor is, ha láttam, mit okoz a nyomor, és annak nyomán az alkohol, a drog. Nem volt megrendítő, nem féltem. Én soha nem keveredtem bele ezekbe, a szüleim nagyon szigorúan neveltek mind a nyolcunkat.”

De nemcsak a lecsúszás spirálját figyelhette meg közvetlen közelről, hanem azt is, hogyan lehet ilyen körülmények között a normálishoz leginkább közelítő életet élni, és úgy segíteni a bajba jutottakon, hogy ne rántsanak magukkal. Volt, hogy édesanyja a testével védte a szomszéd család gyermekeit, amikor el akarta vinni őket a gyermekvédelem, és mások is mindig számíthattak rá.

„Bár mi is önkényesen laktunk a lakásban, édesanyám mindig kifizette a számlákat, amik időnként jöttek. Felvette a kapcsolatot a Menhely Alapítvánnyal, akik nagyon sokat támogattak minket, végül 2005-ben az ő segítségükkel nyert a családom egy lakáspályázaton. Az egész gyermekkoromat szervezetek védőhálójában töltöttem, és mikor az asszonnyá válásom után bajba kerültem, nekik köszönhettem, hogy saját otthonom lett” – szalad előre Angéla a történetében, bár nincs is olyan messze a gyermekkorától az asszonysága.

Négy gyerek

A jó tanuló, folyton szereplő, színésznőnek készülő lányka ugyanis a gimnázium első osztályában terhes lett. Azt gondolhatnánk, hogy ezzel eljátszotta az esélyt, hogy a képességeinek megfelelő munkát végezzen majd egyszer, bekerült abba a körforgásba, amely a józsefvárosi lányokat egyforma, erőszakkal és alkohollal súlyosbított életre kárhoztatja. De, bár kemény és tényleg erőszakkal teli évek következtek, és Angéla már majdnem lemondott magáról, a segítő háló újra megtartotta.

A fiatal édesanya és nála tíz évvel idősebb párja korkedvezménnyel összeházasodtak, pár éven belül négy gyermekük született. Angéla szinte végig dolgozott a „babázós” években, szobaasszony volt az egyik legelegánsabb budapesti szállodában.

Badzsó Angéla (Fotó: Csoszó Gabriella)

„A férjemnek súlyos gerincbetegsége van, időnként nem tudott munkát vállalni, ilyenkor két műszakokat dolgoztam. A megerőltetéstől csonthártyagyulladást kaptam a sarkamban, amit nem pihentettem ki – tizenkét év alatt soha nem voltam táppénzen. Annyira rossz állapotba került a lábam, hogy műteni kellett, a több hónapos gyógyulást nem tudta kivárni a vállalkozó, kirúgott. Ott álltunk a négy gyerekkel munka és bevétel nélkül, de eszembe sem jutott harcolni a jogszerűtlen eljárás miatt” – meséli az asszony. Angéla ezekben az években a háztartás és a munka mellett is mindig szakított időt a közösségi életre, oszlopos tagja volt a gyerekei óvodai csoportjaiban és osztályaiban a szülői munkaközösségnek, és józsefvárosi lokálpatriótaként felkarolta a helyi kezdeményezéseket. Mindezek hozták el számára egy sokkal tartalmasabb munka lehetőségét.

Szenvedélyből munka

„Páran alapítottunk egy helyi szervezetet Közöd Civil Társaság néven, és az egyik tag megkeresett azzal, hogy milyen jó lenne, ha a gyerekeink iskolájára, a Losonci Téri Általános Iskolára, a Losira koncentrálnánk, és a sokszínű közösségre építve megpróbálnánk elérni, hogy ne szegregálódjon a suli. Felépítettünk erre egy egyéves projektet, amire támogatást is nyertünk az OSI-tól a Rosa Parks Alapítvány által. Gyógyulni is volt így lehetőségem, össze tudtam szedni magam minden téren, és végre olyat csinálhattam, amit élvezek, és amihez érzékem van.”

Az elengedhetetlen tapasztalat sem hiányzott a munkához, bár ezt Angéla nem a szokásos úton szerezte meg.

„Édesanyám révén belenevelődtem a közösségszervezésbe. Nem tudta, hogy így hívják, csak csinálta ösztönösen, amit én már tudatosan” – mondja a fiatalasszony, aki bár tanulmányait nem fejezte be, folyamatosan képezte és képzi magát minden szabad pillanatában. Olyan szakkönyveket olvas a társadalmi osztályok kialakulásáról, az egyenlőtlenségek megszüntetésének lehetőségeiről, a női emancipációról, amelyeket a szociológushallgatók szoktak.

25 évig spórolt a nevelőszülők mellett felnőtt férfi, mielőtt lakást vett a Rózsadombon

Angéla mindig is szeretett volna leérettségizni és egyetemre menni, de a férje nem támogatta ebben. Sőt, a fiatalon kötött házasságból nemsoká bántalmazó kapcsolat lett, amiből Angélának tizenöt éven át nem volt ereje kitörni. „Idén januárban ideg-összeroppanást kaptam. Ha nincsenek a barátaim, talán már nem is élnék. Velem sírtak, ha kellett, nálam aludtak, csak hogy ne legyek egyedül. Olyan emberek ők, akikről mások talán csak álmodnak; nagyon sokat köszönhetek nekik.”

Még egy életfeladat

Most, hogy végre leszámolt minden kényszerrel, talán sikerül folytatnia a tanulmányait is. A fiatalasszony ugyanis nemcsak munkát váltott, de teljes életet: elhagyta erőszakos férjét, most a gyermekeiért harcol. „Sikerült összeszednem minden energiámat és elhagyni a férjemet.” A küzdelem ugyan még mindig zajlik – már válóper formájában –, de ez nagy megkönnyebbülés volt. Azóta a szerelem is rátalált, csak azt viseli nehezen, hogy a gyerekek csak fele időben vannak vele. „Ez nehéz, de ma már tudom: nincs más út. Az egyik legfőbb törekvésem, hogy a helyi, az enyémhez és egymáséhoz nagyon hasonló életet élő asszonyoknak megmutassam: nem természetes elnyomás alatt élni, létezik másfajta élet.”

Ebben a tudásban, lelkesedésben, akaratban látott fantáziát a Civil Kollégium Alapítvány, amely több tucatnyi jelentkező közül Angélát is beválasztotta a nyáron záruló, egyéves közösségszervező programjába, amelynek keretében a fiatalasszony képzésen vett részt, mentort és fizetést kapott.

„Az előirányzott cél az volt, hogy valódi közösséggé formálja a Losi szülői gárdáját, és a szülőkön keresztül fejlődjön az iskola, nagyobb esélyt kapjanak az oda járó, hátrányos helyzetű gyerekek” – mondja Bálint Mónika, Angéla mentora, aki szerint a fiatalasszony a lehetőségekhez képest nagyon sok mindent elért.

„A Losi tanulói elképesztően sokszínű közösséget adnak: tizennégy különböző nemzetiségű gyerek jár az iskolába – mondja Angéla. – Szeretnénk ebből előnyt kovácsolni, pozitívummá fordítani a dolgot. Korábban főződélutánokat tartottunk, amelyeken mindig más nemzetiség mutatkozott be. Nagyon jó kis beszélgetések alakultak ki az ételek felett. Most már maguktól folytatják ezeknek a napoknak a megszervezését.” A jó közösségszervező ugyanis képessé teszi a közösséget arra, hogy nélküle is működjön.

Az szülői munkaközösségből Angéla kialakított egy pár fős magot, amely rendszeresen összejött, hogy megoldják az iskolának a szülőket, gyerekeket is érintő ügyeit. Ilyen volt például az intézmény elöregedett, veszélyes kerítésének az ügye.

Az iskola kerítése a felújítás előtt

„Hónapokon át próbáltuk kideríteni, hogy kinek a felelősségi körébe tartozik a kerítés. Közérdekű adatokat igényeltünk, beadványokat fogalmaztunk, petíciót indítottunk, meghallgatást kértünk – sorolja Angéla. – Végül sikerült keresztülvinni az ügyet: a kerület költségvetését böngészve bukkantam rá a 16 millió forintos tételre. Ezt kérdésünkre végül az önkormányzat is megerősítette, és a tanév végén el is búcsúztattuk a régi kerítést.”

Angéla egy éven át főállásban dolgozott: Mozdulj a Losiért (ez a közösségének neve), nyártól pedig a Közélet Iskolája nevű alapítványban folytatja a munkáját – az egykor őt is megtartó védőháló továbbszövését.