Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Aktuális

„A legrosszabb, amikor rászólnak a gyerekre, hogy ne nézz oda” – interjú Köleséri Sándor alacsony termetű színésszel

Politikusok és újságírók hangolták a fogyatékkal élők ellen közönségüket – ez volt az utóbbi hónapok legijesztőbb közéleti ámokfutása. Az erről szóló demonstrációk egyik részt vevője és az előítéletek ellen küzdő Facebook-csoport aktivistája Köleséri Sándor színész, akinek meg kellett küzdenie azért, hogy ne csak a termetét lássák, hanem a tehetségét is. Interjú.

Elárulhatjuk, hogy szerepelsz a Witcher című, itt forgatott Netflix-sorozatban?

Igen, éppen a szinkronstúdióból jövök. Szövegem ugyan nincs, de nem statisztálok benne. A titoktartási szerződés miatt erről többet nem árulhatok el.

Most, hogy idejött Hollywood olcsón forgatni, mennyiben más az életed?

Külföldi filmekben talán többet szerepeltetnek kisembereket. Régebben főleg apró szerepeket kaptunk, például udvari bolond, apród, szolga.  A Trónok harca óta egyébként a magyarok is elkezdtek alacsony növésű színészeket foglalkoztatni, Peter Dinklage elfogadhatóbbá tette a szereplésünket. Ilyen szempontból sokat köszönhetünk neki. Bátrabbak a rendezők, jobban bíznak bennünk, és nem csak a sztereotípiákban gondolkodnak, mernek nagyobb feladatokat is adni. Igaz, ő is a Jackassben kezdte. A Szigeten volt olyan, hogy engem is összekevertek vele. Angolul kérdezték meg, hogy csinálhatnak-e velem egy fotót. Amikor magyarul válaszoltam leesett az álluk és annyira be voltak állva, hogy nem értették, hogyan válaszolhatok a nyelvükön. Miután elmondtam, hogy nem én voltam benne, ott hagytak egy perc alatt. Egyébként Peter Dinklage az egyik legérdekesebb és legjobb színész lett a Trónok harcában. Én már felfigyeltem rá korábbi szerepeiben is. Elképzelhető, hogy az ő alakításai miatt kezdtem én is komoly szerepeket kapni, például az Oltári csajok telenovellában, a Bogaras szülőkben vagy más filmekben, ahol mellékes volt a termetem. Ezek mellett szerepeltem a nemrég bemutatott Curtiz filmben is. Novemberben kerül a mozikba a tavaly forgatott Boszorkányház című magyar film, amiben szintén kaptam egy kisebb szerepet. A jövő év első felében jön ki Felméri Cecília Spirál című filmje, amiben élvezet volt forgatni és minden szempontból érdekes filmnek ígérkezik. Színházban pedig van egy opera-előadás, amiben négyen szerepelünk kis emberek. Nem énekelünk, de fontos részei vagyunk az Erkel Színház Gioconda előadásának mint inkvizítorok.  

Beleszólhatsz a karaktereidbe? Megkérdeznek, nem sok, vagy éppen kevés-e?

Inkább csak megkérdeznek, érdekel-e a szerep. Amikor azt érzem, biodíszlet lennék, inkább nem vállalom, és adok máshoz kontaktot.  Tavaly elküldték a Bogaras szülők című sorozat egyik forgatókönyvét. Spáh Dávid rendezte, szólnom kellett, hogy a párbeszédek kicsit kínosak, tele voltak törpézéssel. Felajánlottam, hogy találkozzunk és dolgozzunk rajta, vannak ötleteim a párbeszédekre és poénokra. Régebben stand-up előadó is voltam, szerintem bőven van öniróniám. Anno felléptem a Dumaszínházban, a Mikroszkóp Színpadon és a Comedy Centrálon is látható voltam, amit azóta rendszeresen ismételnek.

Köleséri Sándor

Fotó: Neményi Márton

Hibáztatod azt, akinek nem jut eszébe jobb szó a törpénél?

Nézd, annak idején még névjegykártyám is volt, amin az állt: Köleséri Sándor törpe. Akkor meguntam, hogy amikor egy színházas vagy filmes emberrel beszélek telefonon mindig magyarázkodni kell. Próbáltam magam körülírni nyolc-tíz mondatban, „tudod, én vagyok az az alacsony termetű színész…”, mindig visszakérdeztek, „kicsoda, milyen színész?”. Mindig ki kellett mondanom, hogy törpe. „Jaa, hogy te vagy az, Sanyi!” Úgyhogy ráírtam a névjegykártyára. Tudtam, hogy erről fogok eszükbe jutni, ha kellek egy szerepre, nem arról, hogy kis termetű. Félig hecc is volt, persze.

Fogyatékosként gondolsz magadra?

Magyarországon a fogyatékosok a köztudatban elsősorban a kerekesszékesek – és nem tolószékesek! – és a látássérültek. Nekem általában azt mondják, „figyelj, ugyanúgy jössz-mész, fogsz, látsz, hallasz, ugyanolyan értelmes vagy, mint bárki”, de igenis korlátozott a mozgásom, a terhelhetőségem és hogy elérjek magasan lévő tárgyakat. Egy csomó munkakört lehetetlen betölteni ilyen sudár termettel. A kamaszkor volt az egyik legrosszabb időszak az életemben, amikor az osztálytársaim már kezdtek lányokkal járni. Én is kacsingattam feléjük, de kishitű voltam, és nem hittem el, hogy észrevesznek, labdába rúghatok a többiek mellett, és lesz olyan, aki elfogad, szeret. Vannak hátrányaim, amiből igyekszem előnyt kovácsolni. Teljes értékű életet élek, mint bárki. Autót is vezetek, csak át kellett alakíttatni. Ma már van olyan autós iskola, ahol nem néznek ufónak, amikor be akar iratkozni egy kis ember. Azt hiszem, hogy minden a rugalmasságon múlik,  az életben is sokszor újra kell tervezni, nemcsak a navigálásnál. Nyitottnak kell lenni a világra és bizonyos dolgokat el kell engedni. Mellette az sem baj, ha az életet humorral kezeljük. Amin meg nem tudunk változtatni, abba nem kell belefeszülni. 

Mennyire voltál gyerekként tisztában azzal, mi történik, és hogy mire számíthatsz?

A szüleim is ilyen termetűek voltak, születéskor nem voltam meglepetés. Egyébként 53 cm-rel születtem, ami ugye hagyományosnak mondható. Gyerekként is alacsonyabb voltam másoknál, nagyjából tudtam, mi várhat rám. Ahogy telt az idő, úgy távolodtunk a többiekkel. Mármint függőlegesen, a fejünk. Utólag gondoltam bele, hogy egész életemben felfelé beszéltem az embereknek. Az meg olcsó poén lenne, ha azt mondanám, hogy én tényleg felnézek a nőre.  Szóval meglepetés nem sok volt e miatt, az elfogadásom viszont nagyon sokáig tartott. Egy bentlakásos iskolában tanultam,ami hivatalosan nevelőotthon is volt.  Érettségi után viszont öt évig hazaköltöztem, falura. Nagyon klassz és elfogadó baráti társaságom volt, velük jöttem-mentem. Sokszor elmondták, hogy idővel majd én is megtalálom a társam, ne parázzak, ne írjam le magam. Sokat segítettek mentálisan, mégis hosszú folyamat volt, mire el is hittem, amit mondtak.  Apa nélkül nőttem fel, nem volt, aki megtanított volna borotválkozni, csajozni és aki tanácsot adott volna férfidolgokban. Édesanyám és nagymamám nevelt fel, szerető női energiák vettek körül. Összességében boldog gyerekkorom volt, és amit adni tudtak, azt megkaptam tőlük.

Kicsit leírtad magad?

Hajlamos voltam rá. Közeledtem azért a lányokhoz, még csókolóztam is általánosban. De kamaszként szürreálisnak tűnt, hogy egy lány majd felvállal és akár kézen fogva is sétálni fog velem az utcán, bemutat a szüleinek, barátainak.  

Fotó: Köleséri Sándor

Milyen volt az élet az intézetben?

Utólag esett le, milyen helyen is voltam. Szinte rezervátum volt a maga nemében hat és tizennégy év közötti mozgássérült diákokkal. Aki a szocializmusban volt fogyatékos, azt általában betették egy intézetbe, és ott különleges oktatásban részesült.  Egymáshoz képest is külön neveltek minket, minden fogyatékos csoportnak külön tanintézete és kollégiuma volt. Máshol voltak a látássérültek, az értelmi sérültek, a mozgássérültek. A külvilággal akkor volt kapcsolatunk, amikor kirándulni vagy művelődni mentünk az osztállyal. Visszagondolva állt össze, hogy milyen kemény, poroszos nevelést kaptunk. Minden percünk be volt osztva és pontos ütemterv szerint telt el minden napunk. Például, ha beágyazásnál nem feszült a lepedő, akkor lerántották és újra kellett csinálni. Addig nem lehetett étkezni, amíg azt nem mondják, hogy „jó étvágyat kívánok!” Addig csoroghatott a nyálunk. Ha kórusban, kánonban köszöntük meg, akkor elölről indult az egész. Tizennégy évesen aztán kikerültem egy másik valóságba, amikor felvettek a híradásipari szakközépiskolába.

Fel voltak rád felkészülve?

Á, dehogy!  Ott egyedül voltam ezzel a termettel, fogyatékosként. Szinte csodaszámba mentem, minden első órán megállt az élet. „A Köleséri üljön előre” – addig Sanyika voltam, hirtelen Köleséri lettem, ez rideg volt számomra és távolságtartó. Állandóan szem előtt voltam, mindig én feleltem először, téglákat hoztak fel, hogy leérjen a lábam ülés közben. Legalább ilyen rossz hendikep volt, hogy vidéki is voltam, sokszor lenéztek minket a fővárosi osztálytársak és gumicsizmás parasztként tekintettek ránk. Harmincnyolcan voltunk egy osztályban, csak fiúk, az egész iskolába négy-öt lány járt. Akkor kezdtek nyitni felém a többiek és elfogadni, amikor humorizálni kezdtem. Nem álltam bele a csúfolódásokba, a keménykedésekbe, képes voltam elsimítani a helyzeteket egy-két poénnal. Néhányan elkezdtek barátkozni velem, a többiek meg látták, hogy másképp is lehet, hátha van bennem is érték. Néha elmentünk diszkóba a lánykoleszbe, ahol a végén úgy kergetett el minket a portás bácsi az ablak alól. Ekkor mondták először, hogy  

de jó neked, Sanyi, téged legalább megjegyeznek a lányok, belőled tizenkettő nem egy tucat.

Végül aztán akkor kezdtek igazán elfogadni, amikor én is elfogadtam magamat.

Amire a legtöbb átlagos magasságú ember sem képes.

Sokan tele vannak komplexusokkal és bántják magukat, például „kövér vagyok, vékony vagyok, alacsony vagyok, nem tudom, mihez kezdjek magammal”. Én egyszer csak ránéztem a helyzetemre: „jól van – mondtam –, ebben a testben élek, ezzel kell valamit kezdenem, lázadni sok értelme nincsen”. Nekem itt és most kellene jól érezni magamat.

Belegondoltál, hogy milyen lenne az életed innen nyugatra?

Voltam Máltán, ami mondjuk délre van. Ott nagyon barátságos volt velem mindenki, odajöttek beszélgetni, és nem mentem csodaszámba.

Nem azt kérdezték meg, hogy mikor kezdődik a cirkuszi előadás.

Előfordult, hogy máltai nyelven szólítottak meg. Valamiért azt hitték, találkoztak már velem. London a másik véglet: mindenki különböző, annyiféle ember van, hogy átnéztek rajtam. Egyáltalán nem számítottam kuriózumnak.

Ma is szoktak csúfolni?

Igen, megesik néha. A statisztikák szerint minden húszezredik születésben benne van, hogy a gyermek kis növésű lesz, akár úgy is, hogy a szülők normális alkatúak. A nagyszüleim nekem is magasak voltak, mindkét oldalon a szüleimnél fordult elő először ez a mutáció. Aki csúfol, attól néha megkérdezném, hogy „vajon te hogy kezelnéd, ha ilyen gyereked születne?”. Az meg egy másik kérdés lenne, hogyan élné meg ezt az állapotot. Lenne-e ereje teljes értékű életet élni és beleállni az életbe?

Milyen helyzetekben szólnak be?

Régen nagyon bántott, hogy nem kell semmit csinálnom ahhoz, hogy kiérdemeljem az emberek rosszindulatát. Sokszor megkaptam azzal, hogy csak állok.

Mészáros László: Hatalom (a festményt kiállították az idei Art Marketen)

Szórakozóhelyeken nyilván sokkal többet engednek meg maguknak, és még el is hiszik magukról, hogy viccesek.

A legtöbben a barátok vagy barátnők előtt akarnak felvágni a szánalmas humorérzékükkel. Érdekes még, hogy ha beülök bárhova egy „ép” emberrel vagy társasággal, a pincér, ha odajön, mindig velük kezd el beszélni. Sokszor azt gondolják, ha alacsony, vak, sérült vagy, akkor nyilván beszélni sem tudsz. Esetleg értelmileg vagy akadályozott.  A legérdekesebbek viszont a gyerekek, akik valamiért azt gondolják az apjukról és az anyjukról, hogy vak. „Apa, apa, kicsi a bácsi! Látod, láttad?” Folyamatosan narrálják a találkozást velem. A szülők első reakciója sokszor, hogy „nem, nem kicsi”, a gyerek persze erősködik, hogy dehogynem, látom.

Mi lenne a jó megoldás?

Arra is volt már példa, hogy elmagyarázza neki, hogy igen, alacsony, de ettől függetlenül ő is ugyanolyan ember, mint mi vagy mások. Csak ugye a szülő nem lehet hülye a gyereke előtt. Ha az visszakérdez, hogy „de miért” és nem tudja elmagyarázni, hogy növekedési zavar, mutáció eredménye: nincs tisztában vele, vagy nem akar biológiaórát tartani a hároméves gyerekének. Inkább nevelő célzattal odamond valamit, hogy ne is kérdezzen. A legrosszabb, amikor rászólnak, hogy „ne nézz oda”.

Volt, hogy odahozták, bemutatták a gyereket, hogy beszélgess vele?

Nem jellemző. Régebben nem is szerettem gyerekekkel találkozni. Amit gondolnak, kimondják és mindig szembesítettek az állapotommal. Aztán rájöttem, hogyan lehet ezt kezelni: előre köszöntem nekik. Ekkor elindult velük egy kommunikáció és már nem néma csodabogárként tekintettek rám. Egy gyerek kíváncsi, folyamatosan fedezi fel a körülötte lévő világot, ma már nincs ezzel bajom.

Hogyan lettél színész?

Hatéves koromban, ahogy talán mások is már színjátszó-körös voltam a bentlakásos iskolában. Mindig készültünk valami mesével vagy előadással a nagy szocialista ünnepekre. Közben sokat jártunk színházba, az Operába bérletünk volt.  A tévében rengeteg magyar filmet néztem, az összes színészt név szerint ismertem. Nagyobb társaságokban otthon ezzel szinte csodaszámba mentem. Izgatott a színház, a színészet. Előadások után sokszor megvártuk a művészbejárónál a szereplőket. Aztán idővel úgy gondoltam, ha már úgyis folyamatosan törpéznek, csúfolnak, ideje lenne kihasználnom ezt az adottságot és kezdeni vele valamit. Kíváncsiságból elmentem egy nyilvános forgatásra a Városligetbe, ahol megtaláltak a statiszta szervezők. Rá két évre hívtak először és elkezdtem filmekben statisztálni.

Voltak már kis növésű színészek, vagy újdonság voltál?

Volt egy-kettő, ezt onnan tudom, hogy amikor később játszottam a Gulliverben, volt, aki azt hitte, én játszottam Hany Istók szerepét a Névtelen várban. Őt szintén egy alacsony termetű pasi játszotta, talán Gézának hívták, de ez ’83-ban volt, tehát az nem én lehettem. Aztán ’95-ben alacsony termetű embereket kerestek egy előadáshoz a Thália Színházba. Feljöttem vidékről, meghallgattak, megfeleltem, kiválasztottak. Láttak itt-ott, elkezdtek hívogatni más színházakba a Kolibribe, Kecskemétre, Szegedre. Két előadásban bekerültem a Madáchba is kisebb szerepekben. Szem előtt kellett lenni, akkoriban még nem volt internet. Többször azért kaptam szerepet, mert jó helyen voltam jó időben. Szerintem ez a sikeres élet titka. Csak ugye nem olyan könnyű ezt elérni. Egyszer, amikor épp nem voltak színházi munkáim, a Ferenciek terén sétáltam, a Centrál Kávézónál láttam, hogy bent ül a Verebes, egy ismeretlen férfival beszélget. Dolgoztam már vele Szolnokon, intettem, visszaintett, hogy jöjjek be, kérdezte, mit csinálok, mondtam, hogy éppen vegetálok. Azt válaszolta, hogy jó, akkor lesz nekem egy szerep a Komárnoi Jókai Színházban. Később elmesélte, hogy ez a másik oldalról hogy nézett ki: épp Tóth Tibor igazgatóval kávézott, amikor szóba került egy szerep, amiről Verebes eszébe jutottam, mondta a Tibinek, hogy ide a Köleséri jó lenne. Rendben, megvan a száma? – kérdezte az igazgató, mire Verebes közölte, hogy megvan, de nem kell felhívni, mert itt jön.

Hiszel a sorsban?

Abban hiszek, hogy akkor működik az élet, ha az ember harmóniában van önmagával. Ezért viszont dolgozni kell, és még így sem egyenletes, hullámzik. Minden nap abban bízom, hogy a karma akar ma. Egyébként hiszek magamban és ezt sokszor beképzeltségnek vagy önteltségnek gondolták mások. Pedig önbizalom nélkül nehéz belevágni mindenbe.  

Fotó: Köleséri Sándor

A múlt héten például lemondtam az interjúnkat, mert ott ragadtam a Várban Will Smith-szel. Egy óra múlva fent volt a Facebookon egy exkluzív közös szelfid vele.

Ha nem mondod le, sosem találkoztam volna vele. Amikor mondtad, mi a helyzet, adtál egy ötletet: ezek szerint ott van a Várban, a koncert előtt pedig biztos visszamegy a szállodájába. Odamentem, ott volt. Nagyon közvetlen és barátságos volt. Nem szeretnék ezoterikus vizekre evezni, de hiszek a vonzás törvényében. Ez persze felveti azt a kérdést, hogy miért és hogyan vonzottam be, amikor például éjjel a Kálvinon egy srác kivagyiságból bakanccsal szájba rúgott. Szóval azt hiszem, nem ezt értem a vonzás törvénye alatt. Hanem…

Ennél a bakancsnál azért álljunk meg egy kicsit.

Szájba rúgott egy bakancsos srác a Kálvin téren, aki a barátnőjével volt. Ennyi.

Mikor történt?

Öt-hat éve.

Láttad jönni? Már a rúgást.

Mentem haza, éppen nem voltam jó passzban. Beszólt valami törpéset. Máskor ezt meg sem hallom, vagy viccesen reagálok. Akkor viszont visszaszóltam, valami olyasmit, hogy „nem lehet mindenki olyan tökéletes, mint te, barátom”. Azt válaszolta, hogy fejezzem be, mert szájba rúg. „Te, engem? – kérdeztem.  – Kemény vagy. Gyere.” Hátratettem a kezemet, vártam. Egyébként nem gondoltam, hogy tényleg szájba rúg. Hát, szájba rúgott. Úgy tűnik, nem sikerült még mindenkit érzékenyíteni. Szóval hajnali szájsebészet lett a vége, összevarrták a számat. Utólag belegondolva ott már röhögtem az egészen, annyira abszurd volt. Elindulok hazafelé a belvárosból és egy óra múlva a Mária utcában öltögetnek. Mondták is, hogy ne röhögjek közben, mert akkor úgy varrják össze a számat. Majdnem Joker lettem reggelre.

Tanulság?

Zoránnak van egy idepasszoló szövege, hogy „bölcs mosollyal tűrd, ha néha bántanak”.  Ki szoktam állni magamért, de néha érdemes felismerni, mikor jobb csöndben maradni, nem kell mindig házhoz menni a pofonért. Jó lecke volt a csávó, tanultam belőle. Miért kerültem ebbe a helyzetbe? Mennyi döntést hozunk, amiről nem is tudunk, mégis ilyen következménye van? Az a rúgás nagy tapasztalás volt, korábban nem történt velem ilyen.

Elkapták a srácot?

Szerinted? Pedig az egész tér be van kamerázva. Az éppen arra járőröző rendőrök is mondták, hogy biztosan meglesz. Két évig semmi, aztán jött egy papír tőlük, hogy lezárták az ügyet ismeretlen tettes ellen.

Vissza a színészethez. Mikor érezted először, hogy egy szerep rólad szól és nem arról, hogy kis növésű vagy?

Egy idő után tényleg zavarni kezdett, hogy biodíszletnek használnak. Tudtam, hogy sokkal több van bennem színészileg, emberileg. Meg akartam mutatni magam, hatni akartam és elgondolkodtatni. Képeztem magam, magánórákra is jártam. Elkezdtek szöveges szerepeket rám bízni, ha nem volt feladat, találtam vagy csináltam magamnak. Tudatosan dolgoztam másokkal. Az Egy perccel tovább című darabban én voltam az édesapa, a mostohaapa és a férfi is. Abban már lubickoltam, élveztem. Aki pedig látta, azt mondta, nem hogy nem volt zavaró, hogy egy magas nő mellett egy alacsony pasi játszik, ráadásul három szerepet, nem azzal foglalkoztak. Nyáron az Aradi Kamaraszínházzal négy európai színházi fesztiválon léptünk fel a Rosencrantz és Guilderstern halott előadással. Ebben Claudiust játszom, a királyt, akit nem szoktak alacsony színészre bízni, de voltam már XIII. Lajos vagy traktoros is. Ezek mind olyan szerepek, amelyekben teljesen mellékes a termetem.

Feladatodnak tekinted, hogy színészként érzékenyítsd az embereket?

Nemcsak színészként, hanem emberként is hatok. Bármit csinálok, elég, ha az utcán megyek, ha csak úgy adom magam, akkor is képviselem a többieket. Lehet, hogy aki szembe jön velem, annak én leszek az első tapasztalata egy alacsony termetűvel. Sokan nem mernek kérdezni erről. Aki mégis, azzal őszintén és nyíltan kell beszélni. Így remélhetőleg megnyílnak ők is, tágul a világuk, nem gondolják majd azt, hogy misztikus lény vagyok. De ez szerintem ugyanúgy működik más fogyatékos ember esetén is. Egyfajta felelősség is a sorsunk. Rajtunk keresztül látják a sérülteket, és ítélnek meg minket.

Ezt mennyire képesek lenullázni a fogyatékkal élőket mostanában előszeretettel alázó közszereplők?

Ezzel főleg önmagukról állítanak ki bizonyítványt, aki intelligens, humánus,az nem mond ilyen mondatokat. Pláne nyilvánosan, hiszen hatalmas felelősségük van. Úgy néz ki, bele sem gondolnak, hogy egy hasonlattal egész csoportot aláznak a porig. Olyan embereket, akik nem tehetnek az állapotukról, és ellenük sem tettek semmit.  Ahogy mi sem tehetünk arról, hogy olyan emberek, akiknek egy fénymásoló szalonban sem lenne helyük – nemhogy újságnál vagy a városházán –, ott vannak, ahol, és bármit mondhatnak büntetlenül, legfeljebb később azt mondják, hogy nem is úgy gondolták. Úgy, hogy közben a világ már rég az integráció és tolerancia irányába megy, vagy ha nem is, arra kellene terelni. Évekkel ezelőtt Koppenhágában egy értelmi sérültekből álló csoport szeretett volna beülni egy cukrászda teraszára. A pincér szólt nekik, hogy menjenek inkább máshova, elriasztják az egészséges vendégeket. Megírták egy újságnak, mi történt, meg is jelent, az ép emberek pedig másnap nem ültek be oda, üresen tátongott a hely. Szolidaritásból nem mentek be.  Itthon meg már lassan nincs olyan népcsoport, akit ne bántottak volna meg.

Köleséri Sándor

Fotó: Neményi Márton

Te is vonultál a civilekkel ezzel kapcsolatban.

Úgy éreztem nem ülhetek otthon karba tett kézzel, muszáj volt tenni valamit és kiállni másokért, magunkért. Megmutatni, hogy halló, itt vagyunk és ezzel nagyon nem értünk egyet. Ebben az országban igenis nagyon sok munkát a civilek végeznek el az állam helyett. Eközben hatalmas apátia és félelem uralkodott el: „nem nézek oda, nem teszek semmit, nehogy bajom legyen”. Nem csoda, hogy félnek, most, amikor embereket rúgnak ki egy Facebook-lájk miatt. Azt gondoltam egy békés felvonuláshoz csatlakozni az alap. Mindenkinek kell visszajelzés, nekem is, hogy mit produkálok a színpadon vagy egy párkapcsolatban. Ha úgy bántom meg a kedvesem, hogy nem tudok róla, és ezt szóvá teszi, kötelességem önvizsgálatot tartani, őszintén bocsánatot kérni és arra törekedni, hogy ez többé ne fordulhasson elő. Itt persze semmi ilyen nem történt, sőt igyekeztek elvenni az élét, amitől csak rosszabb lett minden. A hazai nyilvánosságban az utóbbi időben többször felmerült a sérült emberek láthatósága, illetve az ép és nem ép emberek együttélésének kérdése. Magánszemélyekként, civilekként néhányan összefogtunk, hogy egy kampány keretében megmutassuk a szélesebb nyilvánosságnak az együttélés hétköznapiságát, természetességét. Célunk, hogy minél többen lássák azt, ami nagyon sokak számára természetes! Együtt élünk a különböző sérültséggel élő emberekkel. Vagyis együtt szeretünk és szomorkodunk, találkozunk és elválunk, szórakozunk és barátkozunk, stb. Még alakulóban vagyunk, de szeretnénk a fenti cél érdekében megmutatni különböző felületeken, hogy mennyire egyszerű is megkülönböztetés, megbélyegzés és kirekesztés nélkül együtt élni. Létrehoztuk a közösségi oldalon az Együtt élünk csoportot. Ide bárki csatlakozhat. Várjuk a támogató cégeket, kommunikációs partnereket is, akik a munkájukkal, felületeikkel mellénk állnának. Természetesen várjuk baráti társaságok, családok, párok jelentkezését, ahol ép és sérült együtt él, szórakozik, sportol. Várunk szeretettel mindenkit. Szóval szűk a mozgástér, de úgy tűnik, még mindig muszáj egyeseket érzékenyíteni. Hiszem, hisszük, hogy a gyűlölet nem vezet sehova. Velünk is színesebb a világ, egy ország és egy város is éppen a sokszínűségtől lesz élhetőbb. Idealista vagyok, de hiszek benne, hogy minden rossznak vége lesz. Ezen kell dolgozni, vagyis mindent megtenni érte.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top