BDSM-önvallomások: „Titkoltam, azt hittem, egyedül én vagyok ilyen. Aztán kinyílt a világ”

Nem kell nagyon feltúrni az internetet vagy a könyvtárat ahhoz, hogy szexuális perverziókról olvasgathassunk. A pszichológiai könyvek és a világháló tele vannak hasonló tartalmakkal, például a BDSM-mel, magukat a művelőiket viszont nem annyira könnyű megismerni. Pedig velük együtt alkotjuk a társadalmat, és néha nekik maguknak sem egyszerű megélni „másságukat”.

Ha az ember a BDSM gyűjtőszó alá tartozó szexuális viselkedésformákra, illetve az ezekkel sokszor összefolyó és összemosott fétisekre gondol, akkor általában „bizarr”, extrém asszociációk jutnak az eszébe. Talán nem is olyan nehéz abba a hitbe esni, hogy az „ilyen emberek” általában is extravagánsak vagy esetleg még deviánsak is, és valamiféleképpen „kívül állnak” az átlagemberek világán. Pedig ők viselkedésre, életmódra sokszor belesimulnak az átlagba (ha egyáltalán létezik ilyen).

Jelen írás elkészítéséhez négy ember volt a segítségemre, négyen nyíltak meg, és tárták fel a szexualitáshoz fűződő viszonyukat. Négy nagyon különböző személyiség, akiknél a közös halmazt a sokak által perverznek tartott vágyaik alkotják. László, a harmincas éveiben járó tanár szadistának és dominánsnak mondja magát. A negyvenes évei közepén tartó szociális munkás, Ivett sok év elfojtás után nyíltan kimondja, hogy mazochista. A negyven körüli informatikus, Botond fetisiszta: rajongásának tárgyai a latexöltözetek. Saját elmondása szerint van benne egy minimális szubmisszív hajlam is, de ez inkább annak a hozadéka, hogy sokat szerepelt különböző, hasonló tematikájú erotikus fétisfilmekben, és itt rendszerint ezt a karaktert kellett megjelenítenie. Az egykoron a közigazgatásban dolgozó, ma már nyugdíjas Tamásnak pedig erős domináns hajlamai vannak a nemiség terén.

„A harmincas éveim végéig nem beszéltem erről senkinek”

A nem mindennapi (vagy nem mindennapinak elkönyvelt) testi vágyak felismerése korán történt meg mind a négy beszélgetőpartnerem esetében. Viszont az már nagyon különböző volt, hogy miképp tudták elfogadni, hova tették magukban, minek tulajdonították ezt a fajta „másságot”. A határozott fellépésű Lászlónak például soha nem okozott gondot vagy bármiféle értelemben vett krízist a helyzet.

Soha nem voltak másmilyen szexuális fantáziáim, mindig olyan jellegű dolgokról képzelegtem, hogy például megmentek egy nőt, és attól kezdve ő alám tartozik. Ezeket a hajlamokat felnőttként már nagyjából mindenütt felvállaltam, és negatív kritikát eddig nem nagyon kaptam.” Botond is korán eszmélt. „Már gyerekként vonzottak az esőkabátok és a lakkruhák, tetszett az anyaguk, hogy más, mint a sima textil. Aztán húszéves korom körül megismertem a latexet.”

Képünk illusztráció (Fotó: iStock)

Tamás már hosszabban beszél a kezdetről, és konkrét gyerekkori eseményt is kapcsol hozzá. „Hatéves lehettem, gyakran játszottam a szomszédban lakó, nálam pár évvel idősebb lánnyal. Ő egyszer azt mondta: játsszunk olyat, hogy szeretkezünk. Ezzel én nem tudtam mit kezdeni. Ő ebbe belenyugodott, de hozott egy fakanalat, és azt mondta: akkor játsszuk azt, hogy ő rossz volt, én pedig elfenekelem. Ez utána még többször megismétlődött. Talán emiatt lettem ilyen, de fene tudja, nehéz megmondani.” Valóban komplikált lenne visszagöngyölíteni az okot, de tény, hogy Tamás nagyon hamar rájött: ha színdarabban lát, vagy könyvben olvas hasonló jeleneteket, akkor azok mély erotikus hatást tesznek rá. Mégis sokáig magába fojtotta mindezt. „Végig éreztem, hogy ez olyan dolog, amit titkolni kell. A barátnőimnek sem mondtam, pedig gyakran eszembe jutott. Féltem, és nem értettem az egészet. Én mindig békés ember voltam, nem tudtam hova tenni, hogy el akarok verni valakit. Akkor még arról sem volt tudomásom, hogy ilyen létezik. Azt hittem, csak én vagyok ilyen.”

Ivett számára szintén zavarodottságot okozott, amikor a kamaszkorral együtt megjelentek a mazochista töltetű fantáziák. „Már tizenkét éves koromban olyan fantáziáim voltak, amikben megvertek vagy kikötöztek. Maguktól jöttek ezek a képek, nagyon izgattak, és ezzel meg is ijesztettek. Nekem nem volt szép gyerekkorom az alkoholista, agresszív apám mellett. Azt hittem, hogy ez az egész ennek a folyománya, a gyerekkori trauma következtében kialakult lelki torzulásnak fogtam fel. Eldöntöttem, hogy meg fogok változni, pszichológus segítségét kérem. De végül nem mentem el, annyira szégyelltem magam. Nagyon sokáig, a harmincas éveim végéig nem beszéltem erről senkinek.

„Rájöttem, hogy léteznek olyanok, akik ugyanazt kívánják”

Lehetetlen megmondani, hogy a „bizarr” vágyakkal rendelkező emberek átlagosan meddig fojtják el magukban az indíttatásukat (ha egyáltalán elfojtják). Viszont (ál)romantikus, „szoftpornós” közhellyel élve: a vágyak mindig utat törnek maguknak. Riportalanyaim végül olyan helyzetbe kerültek, vagy olyan helyzetet teremtettek, amelyben képesek voltak megélni a képzelgéseikben hosszabb-rövidebb ideje folyamatosan jelen lévő szexuális fantáziákat. László szerencsés volt, ő nagyon fiatalon, a kamaszkorból alig kinőve megismerkedett egy lánnyal, aki ilyen értelemben a másik pólus volt – és ezt nem is titkolta. „Húszévesen egy szórakozóhelyen összejöttem egy harminchárom éves hölggyel. Felmentünk hozzá, és ő előjáték közben egész egyszerűen közölte, hogy  erőszakoljam meg. Mondtam magamban, hogy tetszik az ötlet, de előjöttek a gátlások. Engem arra tanítottak, hogy a lányokat nem szabad bántani. Azért kicsit meglöktem, erre ő lekevert egy pofont, és rám ordított, hogy erőszakoljam meg. Na, ennél a pontnál feloldódtak a gátlások. Utána sokáig összejártunk, ez a lány úgymond »betanított« magának.” A társadalmilag nem, vagy nem teljesen elfogadott nemiség esetén valószínűleg nem ritka a sok éves vagy akár évtizedes elfojtás. Tamás és Ivett szintén ebben a helyzetben voltak hosszú időn keresztül, de aztán az ő életükbe is eljött az a bizonyos „első alkalom”. Tamás így mesél erről: „Akkor már javában nős voltam. Teljes harmóniában éltünk, de történt valami, ami miatt nagyon megorroltam a feleségemre. Alapvetően gyűjtögetős ember vagyok, a feleségem meg kidobott pár dolgot. Úgy éreztem, hogy ezt meg kell torolnom. Időben ez pont egybeesett azzal, hogy egy újságban olvastam egy ilyen jellegű hirdetést. Ez egy időskori rácsodálkozás volt, hogy rajtam kívül is léteznek ilyen emberek.

Utána csináltam magamnak egy postafiókot, akkoriban még a Kacsa magazinban mentek az ilyen jellegű hirdetések, aztán később jött az internet. Rájöttem, hogy léteznek olyanok, akik ugyanazt kívánják, mint én, csak a másik oldalról. Óriási élmény volt.” Ivett története lényegében megegyezik Tamáséval: hosszú évekig féken tartotta fantáziáit, aztán felszabadító élményként élte meg, amikor azok manifesztálódtak. „A kapcsolataimban nem hoztam elő ezeket a dolgokat. Próbáltam leválasztani magamról, úgy csinálni, mintha nem léteznének. Aztán közeledett a negyvenedik születésnapom. Arra gondoltam, hogy már hivatalosan is középkorú vagyok, három gyerekem van, és még életemben nem szexeltem egy jót. A neten felfedeztem egy szado-mazo közösségi oldalt. Egyre többet nézegettem, aztán regisztráltam. A végén valakivel személyesen is megismerkedtem, és megéltem ezeket a vágyakat: megértettem, hogy én tényleg szeretem, ha megütnek, szeretem a fájdalmat. Emlékszem, utána mentem haza, és végig egy kettős gondolat járt a fejemben. Az, hogy olyan dolgok történtek velem, amiket az emberek legnagyobb része megalázónak és borzalmasnak tart, én pedig mégis csordultig töltődtem magabiztossággal. Akkor már nem szégyelltem magamat. Két évvel később terápián, pszichológusnak is tudtam beszélni erről a dologról. Ő kamasz- és fiatalkori elképzeléseimmel szöges ellentétben nem éreztette velem, hogy ez beteg dolog. Annyit mondott csak, hogy majdnem harminc év elfojtás után örüljek, hogy nem jött ki rajtam valami nagyon komoly egészségügyi probléma.”

Képünk illusztráció (Fotó: iStock)

„Ha egyszer lesz esküvőm, lehet, hogy kettőt kell tartanom”

Általános, hogy a már megélt, megtapasztalt pozitív élményekről nem szeretne senki se lemondani. Sokak gondolhatják érthetetlennek vagy egyenesen taszítónak a szexualitás azon válfaját, amit a BDSM és a fetisizmus alatt érteni szoktak, de beszélgetőpartnereim egyöntetűen arra törekszenek, hogy valahogy megéljék, a mindennapok részévé tegyék ezeket az élményeket. Különbségek azért akadnak. Egyesek nyíltan felvállalják, László esetében például teljesen természetes, hogy a barátai tisztában vannak személyiségének ezzel a szeletével is. Mások számára már jóval bonyolultabb a helyzet. Botond például nagyjából kettős életet él, két világban létezik. „A fetisizmus felé talán elfogadóbb a társadalom, mint a szado-mazo felé, de ez attól is függ, hogy mi a fétis tárgya. Én mindenesetre titkolom. Van egy arcom, amit a világ egyik fele ismer, és van egy másik, amit a másik fele. Az egyik felet a munkatársak, rokonok, a másikat pedig a fétispartikon megismertek, és az ilyen jellegű netes oldalak közössége adják. Barátoknak nem beszélek erről, nem tartozik rájuk, engem sem érdekel, hogy ők kivel és hogyan szeretkeznek. Sokan el sem fogadnák, volt olyan munkahelyem, ahol ez kizáró ok lett volna. A család meg… anyukám kitérne  a hitéből, de a tágabb rokonságban is elfogadhatatlan lenne. Nekik ez deviáns, a pornográfiával kötik össze. Egyszer volt olyan, hogy majdnem –úgymond – lebuktam. Egy forgatáson fel voltam kötve, és a karomon valami ideg elnyomódott, kórházba kellett menni vele. Ott azt mondtam, hogy sportsérülés.” Az elmondottakból logikusan következik a kérdés, hogy milyen érzés kettős életet élni. Botondnak nem okoz problémát a helyzet. „Én alakítottam így, én vállaltam be. Ha egyszer lesz esküvőm, akkor könnyen lehet, hogy kettőt kell tartanom belőle. Két körben és két különböző helyszínen.”

A domináns-szadista vágyakkal megáldott (vagy megvert?) Tamás számára különösen nehéz integrálni saját szexuális identitását a mindennapjaiba. Egyrészt azért, mert egy olyan párkapcsolatban él, ahol a másik fél egyáltalán nem nyitott a dologra, másrészt pedig ott van a kulturális tabu, miszerint nőket nem bántunk. „Vannak barátaim, akik előtt vállalható lenne, mások előtt pedig nem. Ebben a metoo-s világban pláne nem lehetséges. A legkisebb jel nyomán is másképp tekintenek az emberre. Pedig ennek semmi köze a nők elleni erőszakhoz, én csak akkor játszom, ha tudom, hogy a másikat is motiválja. Egy időben a feleségemnek próbáltam sugallni ezeket a dolgokat, nyitni felé, de ő nagyon elutasító volt. Szerintem össze sem állt benne a kép, hogy nekem pontosan milyen vágyaim vannak.” Tamással párhuzamban László szintén a kölcsönösségre helyezi a hangsúlyt „Megalázó? Aki ezt mondja, az még nem találkozott olyannal, aki ezt kiváltja belőle.

„Ez nem a szürke, hanem a szivárvány ötven árnyalata”

Egyvalamiről mindenképp beszélni, beszélgetni kell, ha a BDSM-ről van szó. Sokan alapvetően azért elutasítóak ezzel a fajta nemiséggel kapcsolatban, mert semmibe vesz (vagy semmibe venni látszik) olyan kulturális alapszabályokat, melyek szerint a másik embert nem alázzuk meg, és nem okozunk neki fizikai fájdalmat. Ha úgy vesszük – formailag – valóban a másik fél bántalmazása történik egy ilyen aktus során. Beszélgetőpartnereim viszont a dolog egy másik oldalát világítják meg, szerintük pont nem erről van szó. A BDSM megkíván egy olyan fokú érzékenységet és másikra figyelést, ami egy „normális” szexuális kapcsolatnak nem feltétlenül része. Legalábbis Ivett és László így látja ezt.

A fiatal pedagógus szerint a „normál” nemiséghez nem egy esetben kapcsolódik az alacsony szexuális kultúra – ellentétben a BDSM-mel. „Ők a mások, nem én. Én nyitott szexualitású vagyok, ők prűdek. A vanília (a BDSM-közösségen belül így nevezik a »hagyományos«, romantikus, finomkodó szexet) egysíkú, a BDSM ezerszínű, iszonyatosan árnyalt dolgok vannak benne. Nem is értem, miért a szürke ötven árnyalatának nevezik, miért nem inkább a szivárvány ötven árnyalatának, az találóbb lenne. Ezenfelül ez az egész nagyon szenzitív. Ezek az emberek sokkal érzékenyebbek, mint az átlag. A BDSM a sima szexualitásra épül, akik azt művelik, magasabb szexuális kultúrával rendelkeznek. De ez nemcsak erre igaz, hanem például arra is, aki a Káma-Szútrában mélyed el. Mindenkire áll, aki foglalkozik a saját szexualitásával. Ezért van az, hogy ha valaki egy BDSM-mel foglalkozó »kezei közé kerül«, akkor sokkal több figyelmet fog kapni, mint az addigi párjaitól.”

BDSM workshop egy pesti klubban (Fotó: Bankó Gábor)

Ivett ugyanezt mondja: „vanília” kapcsolataiban soha nem kapta meg azt a figyelmet, mint amit a „szadisták” nyújtanak neki. „Azt hiszem, ehhez a műfajhoz kell egy nagyfokú érzékenység, minden szenzort a másik felé kell fordítani. A normálisnak mondott kapcsolataimban a férfiak mintha paneleket húztak volna elő, olyan dolgokat csináltak, amiket a közvélekedés szerint a nők szeretnek szeretkezés közben. A szadista partnereim viszont iszonyatosan figyeltek rám. Egyszer kíváncsiságból kipróbáltam a másik oldalt is. Agymunka volt, iszonyatos mértékű másikra figyelés kellett ahhoz, hogy ne legyen a fájdalom se túl sok, se túl kevés. Egyesek talán lesajnálnak ezek miatt, de ők vesztenek sokat, nem is tudják, hogy egy megfelelő partnerrel milyen különleges élményekben lehet része az embernek. Például a fájdalom képes egy idő után olyan érzésetek előidézni az agyban, mint amilyeneket egy endorfint generáló drog idézhet elő.”

László sokkal általánosabban, társadalmi szinten beszél a témáról. Szerinte nem egy olyan nő van az ismeretségi körében, aki az általa vázolt prüdéria „áldozata”. „Sok embernek nem kielégítő a nemi élete, túl sok a tabu. A nők nagyon el vannak maradva a jogaik tekintetében. Nem az a gond, ha egy nő rájön, hogy ő szub vagy domina. Az a gond, hogy a nőkbe belenevelték, hogy az ágyban kuss a nevük. A többségi társadalom nevelte beléjük, nem mi. Harmincas családanyákat ismerek, akiknek nem volt még orgazmusuk… Egyébként nem ismerek egyetlen olyan, önmagára ébredt nőt sem, aki egy idő után ne mondta volna el a férjének, hogy milyen vágyai vannak. Elmondom a reakciókat. Egyes számú: »Te beteg vagy, ezt nem csináljuk.« De aztán elvárja, hogy legyen még szex. A jobbik variáció, amikor megpróbálják, de nem megy. Akkor jön, hogy »álljunk vissza a normálra, maradjon minden a régiben, meg különben is én keresek többet«.

„Két lányom van, amíg még nem éltem meg ezeket a vágyakat, addig időnként eszembe jutott: remélem, ők majd nem akarnak ilyen borzalmas dolgokat. Amióta részem volt ezekben, azóta időnként eszembe jut: remélem, nekik csak olyan partnereik lesznek, akik annyira figyelnek majd rájuk, mint amennyire rám figyeltek ezek a partnerek” – mondja Ivett.

Konklúzió nincs, nem is szükséges. A téma valószínűleg még sokáig megosztó lesz, viszont általános igazságként el kell, hogy fogadjuk László szavait: „Ahol két beszámítható, nagykorú ember saját akaratából, saját vágyaiból csinál valamit, az rendben van. Senkinek nincs joga beleszólni. Ha ők ezt meg akarják élni, akkor attól kezdve a külvilágnak ehhez semmi köze.”