Kóbor János: „Egy hasonlóság van Mick Jagger és köztem: egyetlen napot sem töltöttünk zenetanulással”

Amikor a törökbálinti otthonod felé vezettem, a rádióban épp a Trombitás Frédi szólt. Nem hallottam benne a hangod.

Amikor 1967-68-ban az első számainkat írtuk, nagyon kerestük a saját hangzásunkat. Sokféle stílust kipróbáltunk, és nekem a Trombitás Frédi nem jött be, ezért Presser Pici mondta, hogy majd ő elénekli. A Rózsafákat meg Benkő Laci vállalta.

Melyik volt az első dal, amit te énekeltél?

Az Ismertem egy lányt, az után jött a Halott virágok, a Naplemente, a Ballada a fegyverkovács fiáról. Azok már rendben voltak, de ezekkel a harsányabb, kicsit slágeres dolgokkal nem nagyon tudtam mit kezdeni. Én azokat a számokat szerettem, amik balladisztikusak, valamilyen hangulatot adnak vissza, és a húzós rockszámok is jobban álltak. Ezekre Adamis Anna is nagyon jó szövegeket írt.

Mi vagy ki volt számotokra a minta, amikor zenekart alapítottatok?

Hajszálpontosan az 1959-60-as tanévben kezdtük Laux Józsival, mikor harmadikosok voltunk a József Attila Gimnáziumban. Reálosztályba jártunk, a matek és a fizika voltak a fő tárgyaink, amúgy meg sportoltunk, egyikünk tervei között sem szerepelt a művészi pálya. Viszont amikor én 1957 karácsonyán a nyugaton élő nagyszüleimtől megkaptam életem első lemezét – Elvis Presley-től a Golden Recordsot –, az óriási hatással volt rám. Engem addig a szüleim az Operába cipeltek, nálam először Verdi volt az igazi, majd mikor Liszt Ferenc Les préludes-jét meghallottam, egy hétig nem ment ki a fejemből. Tehát szerettem hallgatni a zenét, de csinálni… Hál’ istennek a szüleim, akik amúgy közgazdászok voltak, nem is kényszerítettek arra, hogy bármiféle hangszeren tanuljak. Bőven elég volt nekik, hogy építésznek készülök, mert a nagyapám és a nagybátyám is építészek voltak, és én már az óvodából is egy fejes vonalzóval meg egy rajztáblával ballagtam. Aztán a sport is nagyon jól ment, az edzőm már arról álmodozott, hogy ott leszünk az 1964-es tokiói olimpián 110 méteres gátfutásban. Én viszont tudtam, hogy lesz a fene, ki akar annyit dolgozni? Nem éreztem, hogy van bennem annyi, amiért érdemes azt az iszonyatos munkát beletenni. Ráadásul amikor kitaláltuk, hogy zenekart alapítunk, meg jött az egyetem, a három együtt már sok volt. 1959-ben a nagyszüleimtől újból jött egy sorsfordító lemez, melynek borítóján számomra ismeretlen, de velünk egykorú arcok voltak: Cliff Richard és a Shadows. Nézegettük: hú, ez nagyon jó! Gyerekek, ezek olyan idősek, mint mi, ilyen taknyos tinédzserek. Hát, ha ezek tudnak zenélni, és ráadásul nem is amerikaiak, hanem britek, akkor mi is megpróbálhatjuk. Mivel énekelni nem akartunk, a Shadows beindította a fantáziánkat. Persze álmodni sem lehetett itthon azokról a gitárokról, amiken ők játszottak, de az elektromos hangzást összeraktuk mi magunk, és 1960-ban a Kaffka Margit lánygimnáziumban fel is léptünk nagy büszkén a Shadows-számokkal. Baromi nagy sikerünk volt!

Fotó: Neményi Márton

1962 – amikor te tizenkilenc éves voltál – nagyon fontos év az Omega életében.

A névadó ünnepségünk 1962. szeptember 23-án volt – ekkor lett állandó helyünk a Műegyetem kollégiumának klubja. A vezetőség jelezte, hogy a megállító táblákra fel kell írni, ki játszik aznap, és hiába mondtuk, hogy „hát mi játszunk”, ez nem volt elég. Amikor aztán Benkő Lacival mentünk fel a Várba az első fellépésünkre, azt láttuk a megállító táblán, hogy ma este az Omega játszik. „Miért nem mi?” – néztünk egymásra. Tehát mi lettünk az Omega. Gondoltuk, nekünk olyan mindegy, ilyen rossz nevet mi is ki tudtunk volna találni… (nevet)

Kik voltak akkor az együttes tagjai?

Benkő Laci, Laux Józsi, Varsányi István szintén az osztályból, és Kovacsics Andris meg Koncz Zsuzsa. Később Wittek Mari is énekelt velünk, 1964 elején Somló Tomi is csatlakozott. Ez a csapat volt 1966-67-ig, a diplomaosztásig, mert közben mind elvégeztük az egyetemet. Utána Varsányi és Kovacsics kiszálltak, és akkor úgy döntöttünk, hogy ha már együtt maradunk, erősítsük fel a csapatot komolyabb zenei előképzettséggel rendelkező új tagokkal. Így került az együttesbe 1967 első felében Mihály Tomi és a haverja, Presser Gábor, akik akkor végeztek a konziban. Ugyan négy-öt évvel fiatalabbak voltak, de nagyon gyorsan beilleszkedtek, és éreztük, hogy az amatőr-félprofi korszakból átlépünk a profiba. Már 1966-tól voltak kislemezeink saját számokkal, és ezekből válogattuk az 1968-ban megjelent első nagylemezünk, a Trombitás Frédi és a rettenetes emberek zenei anyagát. Nagyon sokféle stílus megjelent ezen, ahányan voltunk, annyiféle ízlésünk volt, még nem volt igazi arculata a csapatnak.

Aztán ez alakult, és szinte ti voltatok az egyedüli magyar rockzenekar a hetvenes években, akik érdemben is jelen voltak Nyugat-Európában.

1968-ban már láttuk, hogy ki tudunk alakítani egy saját, egyéni arcot, és valahol előjött belőlünk a régi sportember, hogy szép dolog a magyar bajnokság, de egy eb, egy vb vagy egy olimpia – az a mérce. Amikor abban az évben itt járt a Spencer Davis Group, le is hívtuk a menedzserüket a klubunkba, és ő mondta, hogy lehetne tenni egy próbát kint is. De ahogy először megérkeztünk Angliába… húha, a Szaharába homokot hordani? Viszont megkaptuk az irányt – elölről kezdeni mindent, ha ide vissza akarunk még jönni. Erre készült el a Tízezer lépés, ami nagyságrendekkel jobb volt, mint a Trombitás Frédi. Kint voltunk kétszer is turnén Angliában, és ott is elkészítettek velünk egy lemezt Red Star Omega néven, de az itthoni kultúrpolitika ezt sokallta. Legközelebb – az egyensúly kedvéért – az Illés együttest küldték.

És ők azzal jöttek haza, hogy „bye-bye, London, good bye”.

Adtak kint egy-két politikailag kritikusabb nyilatkozatot, és emiatt Aczélék úgy döntöttek, hogy a továbbiakban nem mehet ki senki. Tehát majdnem a nulláról kellett újraindítanunk a külföldi dolgainkat, de jöttek a különböző nyugat-európai fesztiválok, és főleg a Yamaha fesztivál Tokióban 1970-ben, ahol a Gyöngyhajú lány mindent elsöpört.

Volt egy cezúra az Omega életében, amikor elment Presser és Laux.

Nem volt teljesen váratlan a dolog. Visszavetett minket, hogy nem folytathattuk az angliai turnékat, hogy két évet elvesztettünk, de kikristályosodott, hogy a csapat egy része változatlanul a brit vonalat szereti. Pici meg Laux viszont nyitott volt az amerikai funkys, jazz-rockos dolgokra, tehát az 1971-es Loksi–Omega kettéválás zenei ízlésbeli szakadás volt. Nem voltunk egymás konkurenciája, tudtuk, hogy mást akarnak ők, mást akarunk mi, s ezt oda-vissza tiszteletben tartottuk. Ekkor jött létre a Benkő-Debreczeni-Kóbor-Molnár Mihály felállás, ami 1987-ig tartott. Nagyon sokat turnéztunk Nyugat-Európában, Svájcban például előbb volt Omega rajongói klub, mint itthon. Hollandiában, Skandináviában, Nyugat-Németországban nagy szimpátiával szerettek minket: „ezek mégse britek”. Főleg az 1976-os Időrabló nagylemeztől ment a szekér. Sokkal többet voltunk kint, mint itthon, egy évben akár kétszáz napot is. Nagyon bejött ez a meditatív, progresszív, Pink Floyd-irányú zene, kiderült, hogy ez áll nekünk igazán jól. 1978-ban a Csillagok útján és 1979-ben a Gammapolis is nagyon jól működött még, de a nyolcvanas évek elejétől óriási változás jött a rockzenében. A new wave kicsit megingatta a dolgokat, úgy éreztük, hogy nehézkesek lettünk, a lendületesebb, fiatalosabb zenéket kezdték szeretni. Tudtuk, hogy váltani kell, vagy nekünk befellegzik. Itthon még mindig nem volt értelme szocreál házakat tervezni, tehát a diplomám jó helyen volt a sutban, de azért az 1987-es jubileumi koncert után egy kicsit elgondolkoztam, hogy innen már nem fogunk tudni továbblépni – nem mi, hanem a rockzene. Le is lassultunk, 1988-ban már csak egy koncertünk volt, és kint is úgy éreztük, hogy ez már nem a mi világunk. Arról nem beszélve, hogy többen már a negyvenötödik évünket tapostuk.

És akkor jött 1989, a rendszerváltás.

Amit mi sajnos rosszul értékeltünk. „Ez csak egy vicc, majd a szovjet elvtársak, ahogy szokták, rendet csinálnak” – mondtuk. De 1990-ben már láttuk, hogy itt tényleg meg fog változni minden. És akkor azt gondoltunk, hogy igaz, hogy a hatvanas években indultunk, de a kilencvenes években is itt vagyunk! Amikor 1994-ben adtunk egy nagy koncertet a Népstadionban, nyilvánvaló lett, hogy öten már nem vagyunk elegendően, az új trendekhez és nagyságrendekhez az már kevés. Éreztük, hogy a tökéletes megszólaláshoz új erők kellenek. Ekkor került a csapatba Szekeres Tamás, Magyarország toronymagasan legjobb rockgitárosa, utána jött Gömöri Zsolt billentyűn, és szükségünk volt stabil vokálénekesekre is, mert a színpadon az nem ment, hogy minden szólamot én énekeljek, ahogy ezt a stúdióban meg lehetett tenni. Jöttek a Tunyogi lányok, meg Vértes Attila és Demeter Gyuri, majd Keresztes Ildi. Tehát a kilencvenes évektől volt egy rendszerváltás nálunk is. Először megcsináltuk a Babylon nagylemezt 1995-ben, utána jött a Transcendent 1996-ban, majd az Életre szól 1998-ban. Tudtuk, hogy az alkotócsapattal is baj van. Az már a Gammapolis után kiderült, hogy például Sülyi Peti nem tud olyan gyorsan szövegeket produkálni, ahogy az egy nagylemezhez kell, akkor került a képbe Várszegi Gábor, Bródy Jánossal együtt. Tini a háttérben segített, de ez nem volt publikus, mert nem akarta élezni a konfliktusait Szörényi Leventével. A 2006-os Égi jel lemezen már felvállalta a nevét, de aztán elmaradt a közreműködése, mert a mi szövegeink sejtelmesek, ő pedig egyre közéletibb lett. A zene is megváltozott. Gömöri Zsolt ötlete volt – a Metallica meg a Scorpions nyomán – hogy szimfonikus zenekarral csináljunk koncerteket. Elkészült a Rapszódia című lemez, ami azonnal megtetszett egy nyugat-európai kiadónak, s kiderült, hogy óriási siker az elektroszimfonikus, progresszív Omega. Ez az anyag 2010-re lett kész, utána megcsináltuk a Szimfóniát, majd az Oratóriumot nagy kórussal, templomi orgonával. Közben Mihály Tomival, aki az Omega jövőjével kapcsolatban már korábban is szkeptikus volt, összekülönböztünk a zenekarról írt könyve miatt, így ő kiszállt az együttesből, de jött helyette a csodálatos Szőllősi Kati, aki már tíz éve a basszusgitárosunk. Gömöri Zsolt pedig visszahúzódott az Eddába, helyette van Földi Albert. Ez hét éve történt, azóta ez a mai felállás, az új anyagot, az Újtestamentumot is ez a csapat csinálja. Természetesen van egy Ótestamentum is, ami a régi számainkat jelenti, de más hangszerelésben. Már három éve ijesztgetjük a rajongókat az új hanganyaggal, és az arénabeli koncert után azonnal stúdióba is megyünk vele. A jövő évnek, ami számunkra az első fellépéstől számítva a hatvanadik, ez lesz a fő attrakciója. Nem elég, hogy hatvan éve játszunk, de vadonatúj anyaggal jövünk!

Fotó: Neményi Márton

A november 8-i arénás koncerten együtt lép fel a Nazareth és az Omega. Ilyen eddig még nem történt Magyarországon, ugye?

Pont az ebben a poén, hogy Magyarországon nem, mert amúgy sokszor játszottunk már együtt Európa-szerte, és nem is csak velük, hanem a Uriah Heeppel, a Creedence Clearwater Revivallel vagy a Scorpionsszal is. Idén Tűzvihar néven csináltunk egy turnét, amit ezzel a koncerttel fejezünk be, a Nazareth ötven percet játszik előttünk. Mi döntően az elmúlt ötven év dalait játsszuk, azok közül is a progresszívebb, lendületesebb számokat.

Amikor koncerten látlak, Mick Jagger és Csepregi Éva szokott eszembe jutni rólad.

Évának Erdős Péter, a Hungaroton menedzsere kiadta parancsba, hogy azt kell figyelni, mit csinál az Omega, ő meg ezt úgy vette le, hogy akkor úgy is kell kinéznie. Ezt jóval később – már Erdős Péter halála után – egy közös tv-beszélgetésben el is mondta.

És mi a helyzet Mick Jaggerrel?

Én egyáltalán nem akartam olyan lenni, mint Mick Jagger. A Rolling Stones nagyon tetszett, de sokkal nagyobb hatással volt rám a Who együttes, ahol szintén volt egy szólóénekes elöl. Igaz, akkor én még gitároztam, Pici szólt egyszer, hogy hagyd a fenébe a gitárt, te csak foglalkozz a mikrofonnal meg az énekkel. Ez olyan 1968 körül lehetett, a Tízezer lépés lemezen már elsősorban énekeltem. Onnantól kezdve született meg ez a párhuzam, mert a felállás hasonló volt, mint az akkori legnépszerűbb frontemberes együtteseké. A Rolling Stonesnál is ez volt: énekes frontember, gitárok, billentyű, dob. A színpadi megjelenésben is volt bizonyos hasonlóság, de a zenei stílusban nem. Később, amikor már nemzetközileg is elkezdtünk mozgolódni, és kategóriába soroltak minket, akkor a hard rock zenekarok között emlegettek bennünket, együtt a Deep Purple-lel, a Uriah Heep-pel, a Black Sabbath-hal, és főleg Lengyelországban ragasztották ránk, hogy mi vagyunk a kelet Rolling Stones-a. Egy hasonlóság azért van Mick Jagger és köztem: biztosan kijelenthetjük mind a ketten, hogy egy napot nem töltöttünk zene- és főleg énektanulással. Bennem nem volt az a késztetés, hogy énekes akarok lenni. Az építészi diplomám állandóan ott morgott a fiókban.

Egy gyönyörű családi házban beszélgetünk, nős vagy, gyermeketek a tizenkét éves Léna. Amikor kiderült, hogy kislányotok lesz, már tudtad, hogy így fogják hívni?

Nem. Olyannyira nem, hogy Zsóka, a feleségem vett is egy utónévkönyvet. Tudod, az én korosztályomban mindenki Kati, Zsuzsa, Ági. Gondoltam, ilyen nevet nem adhatunk szegénynek, kinézik majd a többiek, az új, divatos nevek közül viszont egyik se tetszett. Már szinte ott voltunk a műtőben, és még semmi nem dőlt el. Papás szülésre készültünk, és mikor kaptam a hívást, a Balatonról rohantam, de megállított a rendőr, mert egy kicsit gyors voltam. Megismert, de jelezve, hogy azért ő eljár, megkerülte az autót, és azt mondta: „hú, de stílszerű”, mert Opel Omegám volt. És akkor bekattant: hát a kislány sem lehet más, csak Léna. Korábban is felmerült, hiszen hányszor énekeltük már, hogy „Dimitrij Lénáról mesél”, de akkor erőltetettnek gondoltam. Viszont ahogy most ránézek, nem is tudnám elképzelni, hogy ő nem Léna.

Az első házasságodból van egy már egészen nagy fiad is.

Dani több mint harminccal idősebb Lénánál. Már neki is van gyermeke, most egyéves. Mondtam neki, hogy ha nagypapának mersz szólítani, addig tartott a haverság! Semmi bajom nincs ezzel, de nem tudok hagyományos nagypapa lenni – én nem vagyok nyugdíjas, nem álltam le. Életfogytig rock and roll! Nagyon aranyos, mikor jönnek Daniék, örülünk nekik, de nekem nincs időm meg türelmem arra, hogy egy kisgyereknek gügyögjek. Zsóka lányának is született egy kislánya. Mindkettőt nagyon szeretem, csak jeleztem, hogy rám ne úgy számítsanak, mint egy hagyományos nagypapára. Végtére mi is nemrég jöttünk ki abból, hogy egy pici gyereket nevelünk.

Hagyományos apuka tudtál lenni?

Valamilyen szinten biztos. A fiammal kevésbé. Most több időm van, mint korábban. Bár az elmúlt években ez megint nem igaz, mert nagyon visszakerültünk a nemzetközi körforgásba. A vitorlázás sínylette meg a legjobban, mert a Balatonon nem tudok annyit lenni, mint mondjuk a kilencvenes években. Összesen ha két hét szabadság jön össze egy évben.

Nem lehet könnyű dolga annak, aki veled él. Mennyi időt tudsz szánni a családi életre, amikor együtt vagytok, együtt nyaraltok?

Együtt nyaralás, az nincs, viszont én nem foszthatom meg Lénát és Zsókát ettől. Ők azért a barátokkal eltöltenek két-három heteket – főleg Olaszországban, meg mivel Zsóka lánya most Új-Zélandon él a férje miatt, oda is elmentek egy hónapra. Ezekben én nem tudok részt venni.

Fotó: Neményi Márton

Nem sajnálod?

Megmondom őszintén, hogy a tengerparti wellness-szállodákban én nem is érezném jól magam.

Na de Új-Zélandot megnézni, az mégiscsak más.

Ahhoz először a repülőt kéne megszeretnem. Volt egy kényszerleszállásos balhém 1970-ben, és azóta ahova lehet, autóval megyek.

Meg tudtad őrizni a majdhogynem kamaszos alakodat. Ezért teszel valamit, vagy jó génjeid vannak?

Jó génjeim vannak, sajnos semmit nem teszek érte. Amit az Omega-koncerteken mozgok, az számomra nem megterhelő. Ahhoz képest különösen nem, amit mint leendő ifjúsági válogatott 110 gáton futottam. És lehet, hogy ez a kulcsa az egésznek: hogy amikor jött volna az igazi szuper élsport, ott abbahagytam. Tehát nem darált be az iszonyatos teljesítményhajsza, viszont kaptam egy jó alapot. Teljesen egyetértek Churchill-lel: „csak semmi sport” a mi korunkban!

Te közel hatvan éve vagy a rockzenei pályán. Ideig-óráig sokan lehetnek sztárok, na de ilyen sokáig? Szerinted mi az a plusz, ami benned, bennetek van?

Az első hét év Omegájának valamennyi tagja egyetemet végzett – ez egyedülálló még a világon is. Ezt azért érzem nagyon fontosnak, mert az egy életforma. Meghosszabbítja a fiatalságot, s a végére az ember másképp látja az életet. Ezért sem illettünk bele soha a rockzenészekről kialakult képbe, nem voltak balhéink, botrányaink. Arról nem beszélve, hogy elég korán lettünk családapák. Benkő Lacinak már 1969-ben megszületett a fia, Laux Józsinak 1970-ben, nekem Dani 1976-ban, tehát volt egy ilyen háttér is mögöttünk.

Szoktál gondolkodni a jövődön, hogy mi lesz tíz meg húsz év múlva, hogy meddig mehet ez a pálya, mik a realitások? Vagy pedig megéled annak az örömét, hogy megy a szekér, és csak rövid távra nézel előre?  

Én mindig a jelenben gondolkodom. Tehát amikor annak idején úgy döntöttem, hogy a franc fog a tokiói olimpiára készülni 1964-ben, abban is már az volt, hogy én a jelenemet nem rontom el azzal, hogy ilyen iszonyatos teljesítményhajhászásba belemenjek. És ez a mai napig így van. Ma már eszembe se jut a jövőn gondolkodni, hiszen csak pesszimista lennék, hogy mi az, amit már úgyse érek meg. A jelen legyen rendben! Azt gondolják sokan, hogy a Testamentum egy végrendelet. Nem, ez is a múltnak lesz a része, és még mindig a jövő felé mutat, hiszen újat alkotunk.

Elégedett vagy az életeddel?

Azt csinálom, amit szeretek, tiszteletben tartva a játékszabályokat. A politika soha nem érdekelt. Szerintem ma a pénz meg a politika mindent visz, és ez nem jó. Tehát ma már nagyon nehéz rockzenével nagyot ütni. Hogy nem lettem építész, amire tényleg elhivatottan készültem, az hagyott bennem hiányt. Magamat úgy szoktam megnyugtatni, hogy az építészet a megfagyott zene. Nálam felolvadt. Hogy most a nevemhez fantasztikus házak fűződjenek, vagy az Omega? Nem hiszem, hogy az előbbi jobb lenne.

Fotó: Neményi Márton