nlc.hu
Sztárok

Interjú Borlai Gerzson edzővel

„Elfelejtettük, milyen, amikor jól érezzük magunkat a bőrünkben” – interjú Borlai Gerzsonnal

A Konyhafőnökből kiesett, de az ott tanultakkal komoly tervei vannak. A személyi edzés művészet, a közösség fontosabb, mint az izomtömeg, a legnagyobb ajándék pedig az, amikor egy hullám felenged a hátára. Interjú Borlai Gerzson edzővel szívbe vágó érzésekről, influenszerekről, fatshamingről és arról, mit lehet mondani annak, aki azzal jön: „jó, neked könnyű, te celeb vagy”.

Celeb vagy?

Azt mondják rólam… Más kérdés, hogy én mit gondolok. Furcsa érzés, hogy hirtelen rivaldafénybe kerültem, rám irányul a figyelem. A csapatomra, útitársaimra, klienseimre én figyelek, a vágyaikat, az igényeiket lesem, próbálok a kedvükre tenni. Ezért edzősködöm és adok táplálkozási tanácsokat. Most pedig mindenki más rám figyel. Mondom, furcsa helyzet.

Nagyon visszafogottan, korrektül viselkedtél, amikor távoznod kellett a Konyhafőnökből, látszott, hogy figyelsz rá, hogy még ez is egy szép emlék legyen mindenkinek. Valójában hogy élted meg?

Készültem én erre, ahogy az ember általában készül arra, hogy egyszer mindennek vége lesz. Szerettem volna megnyerni a műsort, persze, de éreztem, hogy végül ott állok majd és búcsúznom kell. Szívbe vágó érzés volt. Nem akartam kimutatni, úgy gondoltam, ezek az én érzéseim, csak rám tartoznak. Versenyző típus vagyok, szeretek nyerni, ráadásul éppen akkor kezdtem igazán élvezni a főzést, egymás után három olyan alkalom is volt előtte, hogy a mentorok is megjegyezték, látják, hogy pörgök, jövök-megyek, jó dolgokat találok ki. Tényleg hálás voltam nekik. De ettől még ez egy verseny volt, jó lett volna megnyerni, fájt, hogy mennem kellett.

Volt valami konkrét terved a Konyhafőnökkel? „Megnyerem, ismert leszek, éttermet alapítok”?

A terv az volt, hogy megnyerem. De közben nem felejtettem el, hogy a munkám az, hogy segítsek az embereknek a táplálkozásban, életmódjuk újragondolásában. Az egészséges élet nagyrészt ezen múlik, és csak harminc százalékban a mozgáson. A cél a Konyhafőnökkel tehát részben az volt, hogy új dolgokat tanuljak. Szeretem beleásni magam olyan témákba, amikhez addig éppen, hogy csak konyítottam, élvezem az elején a drukkot: „úristen, én ezt meg tudom csinálni?”. Nyerni a Konyhafőnökben, és ebből aztán építkezni – ez volt a terv. Arra nem vágyom, hogy nyissak egy saját éttermet, ahol mindent én menedzselek, – az egy egészen másik dimenzió – tudom, hogy vannak, akik ebben sokkal jobbak nálam, ezt tanulták, ebben van rutinjuk. Társulni valakivel – ez már egy másik kérdés. Egészséges ételek kiszállításán alapuló vállalkozáson is gondolkodom. Hasznos lenne: tudjuk jól, hogy senkinek nincs ideje semmire. Étterem tehát nem valószínű, hogy lesz, de a mozgás, az egészséges táplálkozás és tanácsadás összekapcsolása és átadása egy-egy csomagban – ez viszont alighanem igen.

Borlai Gerzson

„Egy hullám felenged a hátára” (fotó: Neményi Márton)

Mi a közös a szörfben, a személyi edzésben és a főzésben?

Mindhárom ahhoz az életfelfogáshoz kapcsolódik, hogy nem kell rástresszelni semmire. Én is így élem az életemet. Az élet alakul, a feladatok végül összekapcsolódnak. Ráadásul mindhárom művészet: a sport, a főzés, a szörf. Az, hogy hogyan használom fel az egyes alapanyagokat, az, hogy hogyan tálalom – ez a séfeknek ugye eleve a vesszőparipája –, az, hogy úgy megyek be a konyhába, mint egy festő, aki talán nem is tudja, mi lesz a vásznon a végén. 

Nem is baj: megkóstolom, és ha boldog vagyok, tudom, hogy sikerült.

Művészet a klienseim igényeire figyelni és a fejlődésüket megélni edzés közben. Ahogy az is művészet, ahogyan meglovagolom a hullámot, ahogy együtt élek a természet erejével, ahogy követem a szelet windszörf közben.

Legyőzni, leigázni, az uralmam alá hajtani: általában ez a cél, ha a természetről van szó.

Mindenkinél, aki elkezdi komolyan művelni ezt a sportot, eljön az a pont, amikor hatalmas alázat nélkül nem tud továbbmenni. A természet mindig erősebb lesz. Mondjuk így: ha képesek vagyunk együtt rezegni a természettel, megajándékoz minket. A mozgás szeretetével, örömével, azzal például, hogy egy hullám felenged a hátára. Vagy akár azzal, hogy ülhetek a parton és nézhetem az óceánt. Aztán pedig elmehetek ebédelni a helyi utcai árusokhoz.

Fenntartható hobbi?

Igen. Egy évet éltem Dominikán, ahol pont ezt éltem meg: hogy az ember képes úgy élni, hogy nagyon-nagyon keveset használ a természetből, és értékeli a környezetét, a helyet, ahol él. Stressz nélkül.

Ez tanítható Magyarországon?

Nagyon jó kérdés. Ugyan nincs óceánunk, és a szél is kevesebbet és máshogy fúj, mint egy szörfparadicsomban, én szeretném a hozzám járóknak átadni ezt az életszemléletet. Ezért teszek meg mindent, ezért beszélgetek mindenkivel az edzések előtt, alatt, közben. A személyi edzés nagyon értékes idő mindenkinek, fontos, hogy egymásra szánjuk, ne a stresszelésre, görcsölésre. Ha valaki megérkezik az edzésre, beszélgetéssel kezdünk és öt-tíz perc alatt eljuttatom a kellő energiaszintre. Ha te edzésre jössz, azért jössz, hogy tanulj, fejlődj. A fejlődés pedig mentális is, nem csak fizikai.

Borlai Gerzson

„Mindig olyan, mintha más emberként távozna” (fotó: Neményi Márton)

Hagyod, hogy kifüstölögjék magukat?

Személyi edzésnél megesik, hogy ha megérkezik a kliens, odaküldöm a bokszzsákhoz és azt mondom:

Kezdd el ütni, és abba se hagyd egy percig.

Ne sérülj meg – de üsd. Van, aki így vezeti le. És van, aki két órával edzés előtt küld egy üzenetet, hogy „Gerzson, most nincs kedvem”. Ilyenkor visszaírok, hogy „beszélhetünk két percet?”. Felhívom, megkérdezem, mi a gond, megkérem, mondja el, miért kezdte el az edzést, mi a célja, elmondom, hogy ez márpedig nagyszerű dolog, én is várom a közös edzéseket, szerintem ő is várja, és emlékeztetem, hogy a végén mindig olyan, mintha más emberként távozna.

Végül eljön?

Kilencvenkilenc százalékban eljönnek. Talán ezért is más az én módszerem – persze, tudom, mindenkié más, és mindenki hirdeti is, hogy az övé más. Én mindenesetre nagyon szeretek figyelni a másikra, hallgatni őt. Ilyen vagyok, mindig ezt csinálom.

Min múlik, hogy túllendülnek-e a holtponton és utána már jönnek maguktól is?

Az első két-három hét mindig nagyon nehéz. Akkor bármelyik pillanatban jöhet az üzenet vagy a telefon, hogy nem jön többé. Kell valami plusz a puszta edzésen túl is. Ezért veszem inkább ismerkedősre az első pár hetet, könnyebb gyakorlatokkal. Ha te most eljönnél edzésre, nem is esne szó étkezésről, mozognánk, és a céljaidról beszélnénk. Arra viszont még meg is kérnélek, hogy ne most, az elején mondd el, mi a terved ezzel, inkább együtt gondolkodnánk. Erősíteném a törzsedet, a végtagjaidat. Két hét múlva kapnék tőled egy üzenetet: „úristen, jobban érzem magam a bőrömben!”. Vagy: „elmentünk sörözni a haverommal és feltűnt neki, hogy jobban nézek ki, megkérdezte, mit csinálok”. Ez máris egy olyan plusz motiváció, amiről nem is tudtál, hogy eljön. Én persze már tudtam, hogy nagyjából ez történik majd, de nem mondtam. Így képes leszel bent maradni a programban.

Mennyire utálják a testüket a magyarok?

Szerintem hetvenöt-nyolcvan százalékuk utálja. Azt hiszem, nem vagyunk tisztában azzal, hogy milyen jó eredményeket érnénk el, ha egy picit, tényleg csak egy picit többet foglalkoznánk a testünkkel. Nagyon fontos, hogyan látom magam, mit mondok magamnak, amikor belenézek a tükörbe minden reggel. Az emberek – nem csak a magyarok – hajlamosak az ellustulásra. Nem foglalkoznak magukkal, ez pedig általában akkor fordul visszájára, amikor baj van. Visszatérő derékfájás, sérülés, szív- és érrendszeri problémák… Ekkor a jó orvos azt mondja, „nézd, két lehetőséged van, folyamatosan gyógyszereket írok fel neked és szinten tartjuk a mostani állapotot, vagy menj el egy szakemberhez mozogni, lelki tanácsadásra, meditálni, ezekkel ugyanis képes vagy segíteni magadon”.

Borlai Gerzson

„Mint egy festő, aki talán nem is tudja, mi lesz a vásznon” (fotó: Neményi Márton)

Mennyire káros a filterezett influenszerkultúra az Instagramon, Facebookon?

Nagyon.

Filterekkel változtatják el az arcukat, két kattintással készítenek maguknak kockahasat, megváltoztatják az alakjukat, ezzel pedig beterelik az embereket egy zsákutcába, ahol teljes testképzavarral küzdenek majd.

Azt üzenik ugyanis, hogy nem kell edzeni, hogy jól nézz ki, „tök mindegy, úgysem megyek ki a lakásból”, gondolja a közönség, „ha mégis, majd legfeljebb bő ruhákat veszek fel”. Végül mindenki rosszul érzi magát, de ez nem is számít, csak az számít, mit látnak az interneten. Sok kliensemmel onnan indulok, hogy „igenis értékes ember vagy, testileg-lelkileg teljes, csak szánj magadra időt és indulj el az egészséges úton”. Hosszú távon csak ez hoz eredményt, erről kell meggyőznöm őket.

De az ember nem két év múlva, hanem két hét múlva szeretne szép lenni.

Ó, igen, a „csináljunk velem valamit gyorsan!”. Erre mindig azt mondom, „először nézzük meg, mennyi idő alatt lettél ilyen”. Nincs varázslat, el kell telnie bizonyos időnek, hogy történjen bármi. Először elkezded jól érezni magad, később látod, hogy a hasad egy kicsit lejjebb ment, miközben persze beleteszed a plusz munkát, elvégzed a házi feladatot, amivel aztán folyamatosan bombázlak. Az ugyanis kevés, hogy heti egyszer eljönnek sportolni. Magyarországon sajnos most ez a heti egy alkalom a divat. Küzdeni kell, mondom mindig. Csak éppen hiányzik az emberekből a küzdeni akarás, erre a vírus pontosan rávilágított. „Otthon ülök, úgysem lát senki, ha mégis, be tudom állítani úgy a kamerát, hogy ne is látsszak.” Elfelejtették, milyen az, amikor jól érzik magukat a bőrükben.

Hibáztatod őket?

Nem. Sosem szidtam le senkit. A hibáztatás, megszégyenítés sosem a jó út.

Pedig, hogy is mondjam, van, aki szerint ez a jó út, a kövérség pedig undorító. Nyilván nevet sem kell mondanom.

Ha lelkileg szétbombázzuk, legyűrjük az embert, hogy várhatjuk el, hogy testileg bármit produkáljon? Főleg úgy, hogy a mozgás bőven túl van a komfortzónáján. A lényeg, hogy felemeljük, hogy képes legyen fejlődni. Ezért áll olyan trénergárda mögöttem, amely ugyanezt vallja. Mindegy, hozzám jössz-e edzésre, vagy bármely másik edzőhöz, ugyanezt a hozzáállást kapod majd. Aki most megalázza a súlyfelesleggel küzdőket, az két hónap múlva is megalázza majd, az érintettek pedig egy idő után úgy érzik majd, hogy arra sem méltóak, hogy egyáltalán elkezdjenek foglalkozni magukkal. A megszégyenítés nagyon súlyosan rombolja a közösséget, a közösség pedig a legfontosabb. Én tudlak ugyan motiválni, de korántsem annyira, mint egy összetartó közösség. Arról nem is beszélve, hogy miután az interneten ismerkedünk és tartjuk a kapcsolatot mindenkivel, eltűntek mellőlünk az emberek, a többség körül már mikroközösség sincs, amelyre lehet támaszkodni. Sokan csak azért jönnek edzésre, hogy utána legyen kivel eljárni, utazni, túrákat szervezni. Ekkor teljesednek ki, szereznek valódi élményeket, ez pedig a legcsodálatosabb, ami történhet.

Mennyire volt erre kiéhezve a közönséged most, hogy megnyílt az ország?

Nagyon! A karantén alatt csak online tarthattunk edzéseket és beszélgethettünk. Mindenki megoldotta… egy darabig. A második hullám közepén már én is nagyon-nagyon vágytam a személyes találkozásokra, beszélgetésekre, hogy segíthessem, megölelhessem, hátba veregessem, szemtől szembe megdicsérhessem őket, hogy lássam a szemük csillogásán, hogy élvezik. Ezt online képtelenség megélni.

Borlai Gerzson

„Be tudom állítani úgy a kamerát, hogy ne is látsszak” (fotó: Neményi Márton)

Van egyáltalán bármi az életedben, amit konkrétan nyűgként, munkaként élsz meg?

Engem úgy neveltek, hogy szeressem, amit csinálok. Semmi utasítást nem kaptam, hogy „márpedig ezzel és ezzel foglalkozol majd”. A sport felé tereltek, persze, de csak így: „mindegy, mit csinálsz az életben, de mindig legyen része a sport, a mozgás”. Élsportolóként a mozgásra, a testem fejlesztésére tettem fel mindent, de mindig tudtam, hogy eljön az a pont, amikor nem tudok már csak ezzel foglalkozni, akár egy sérülés, akár az idő múlása miatt. Gondolkodtam, hogyan tudnám továbbgondolni a mozgást, a sportot, úgy, hogy évek múlva is kiteljesedhessek benne. Szóval, kérdésedre válaszolva: nagyon élvezem, amit csinálok. Öröm, amikor egy család leküldi hozzám a gyermekét, hogy segítsek rajta, legyen szó fogyásról, egy sport kiegészítéséről vagy a testtartás javításáról. Én pedig igyekszem segíteni, és fantasztikus érzés nézni, hogy versenyeket nyer. Vagy amikor egy középkorú hölgy, aki mindig is vágyott a sportra, de sosem kezdte el, minden héten megköszöni, hogy itt lehet. Vagy amikor egy hetven feletti vendégem az első alkalommal azt mondta:

„Gerzson, azt szeretném kérni tőled, hogy az unokámmal még legalább három-négy évig elmehessek síelni.”

A következő télen pedig jön az üzenet, hogy hány kilométert síelt aznap, nem is csak az unokájával.

Van bármi, ami idegesít?

A késés. Kétfajta ember van, az egyik soha nem késik, a másik mindig. Volt egy időszak, amikor idegesen vártam a későket, „itt várok rád, hol voltál? jól látom, hogy te nem is akarod ezt az egészet?”, ilyeneket mondtam nekik. Aztán rájöttem, hogy nem tudom megváltoztatni, őket, legfeljebb elfogadni. Most már azt mondom: „tudom, hogy te mindig késel, ha évente egyszer-kétszer időben ideérsz az edzésre, az nekem már hatalmas öröm”. A büntetéssel nem tudom elérni, amit szeretnék.

Le tudod tenni a munkát? „Oké, most egy pár napig mindenki hagyjon békén” – gondolsz ilyet?

Ezt a munkát nem lehet letenni, ez a szakma nem ilyen. A nagy része pszichológia. Azt hiszem, pszichológus vagyok, csak még nem végeztem el hozzá az egyetemet. (Nevet.) Nagyképűnek hangozhat, de tényleg ezt érzem. Ha hétvégén hív valaki, hogy segítsek, beszélgessünk, megpróbálok segíteni és beszélgetünk.

Nagyon sokszor hivatkozol a sportoló szüleidre az interjúidban. Tőlük kaptad ezt a hozzáállást?

Becsületet, odafigyelést, tiszteletet tanultam tőlük, ezzel fordulunk a másik ember felé. Minél jobban figyelsz a másikra, annál több pozitív energiát kapsz vissza. Azt is megtanították, hogy méltósággal viseljem, ha valamiben elbukom, így tudok ugyanis felállni belőle. És azt, hogy a szeretet a mozgatórugója mindennek.

Azért a te helyzeted nem átlagos. Nem kapod meg, hogy „neked könnyű, sikeres vagy és szabad, most már celeb is, jó családból származol, szerettek, hagyták, hogy kiteljesedj, ehhez képest én…?”

A családi háttérrel kapcsolatban rendszeresen megkapom. Rengeteg a csonka család, az elhanyagolt gyermek, ha valaki ebben nő fel, az az egész életére kihat. Azt szoktam mondani, hogy tisztában vagyok azzal és tudomásul veszem, hogy szerencsés vagyok, de ha a múltban élünk, azon rágódunk, sosem fejlődünk majd. Mi pedig most, a jelenben találkoztunk, és ez nem lehet véletlen. Oka van annak, hogy összesodort minket az univerzum. Te sem véletlenül beszélgetsz velem itt és most.

Borlai Gerzson

Fotó: Neményi Márton

További cikkek a témában

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése