Április 9-én lesz Az Imposztor című Spiró-darab bemutatója a József Attila Színházban. Túlzás lenne azt állítani, hogy a főhős, Bogusławski hasonlít önre, hiszen ön a mai napig elképesztő energiákkal létezik a színpadon. Annyiban azért egyeznek, hogy a színház az életük. Karaktere egy kiégett ember – mennyire nehéz azonosulni ezzel az állapottal?
Ha rövid ideig is, de éltem már meg ilyesmit, például amiatt, ahogyan a Katonában (Katona József Színház – a szerk.) olykor viszonyultak hozzám, és előfordult ilyen a Nemzetiben is. Az hozzátartozik a szakmához, hogy úgynevezett kis szerepeket is kapunk, ettől nem éreztem magam beskatulyázva, és ezekkel is sokat foglalkoztam. Persze az ember igényli, hogy megtalálják a nagy lehetőségek, főszerepek is, és nekem meg is jöttek ezek, mert türelmes voltam.
Mindent összevetve elmondhatjuk, hogy hűséges típus vagyok, hiszen mindössze két színházzal voltam szerződésben, és mindkettőben több mint egy évtizedet töltöttem.
Ami konkrétan Bogusławski karakterét illeti… ő mindent tud a pályáról, én azért nem. Ő egyszer komolyan veszi a szakmát, máskor meg elhülyéskedi. Én viszont mindig nagyon komolyan vettem.
Fotó: József Attila Színház
Hosszú, tartalmas pálya… a legelejéről vannak olyan emlékei, amiket sosem fog elfelejteni?
Persze, ezek egész életemben elkísérnek. Imádtam már a főiskolát is. Ott tényleg csak azzal kellett foglalkoznom, amit igazán szeretek: a színjátszással. Jó volt az osztály, még nyaralni is együtt jártunk. Sok rendezővizsgában – Marton Lacitól kezdve Szirtes Tamáson át sok (akkor még) fiatal tehetség darabjában – játszottam, ami nagy téttel bírt, mégis szabadon alkothattunk.
Ez a színészeknek inkább egy jó muri volt, vagy ugyanolyan komolyan vették, mint a saját vizsgájukat?
Ezzel is tanultuk a szakmát. Láttunk olyan rendezőket, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy mit akarnak csinálni. Többen kimentek külföldre, sokakról a mai napig nem tudok semmit. Voltak azonban olyanok is, akikkel szerettünk együtt dolgozni. Szerepet kaptam például Marton Laci Május című darabjában. Mi, harmadévesek játszottuk a ligeti embereket, én voltam a perecárus. Darvas Iván megnézte a darabot, és rákérdezett, ki vagyok. Pedig mindössze három szóból állt a szerepem: „Perec, perec, elfogyott a perec!”, de ebbe életet kellett vinni.
Aztán előadások végeláthatatlan sora következett. Melyek állnak a legközelebb önhöz?
A Katona József Színházban játszottam Füst Milán Catullus című darabjában, aminek a próbafolyamataira mindig jó szívvel gondolok vissza. Székely Gábor rendezte, ott fejlődtem a legtöbbet színészileg: megtanultam, mi van a mondatok mögött, és azt is, hogy mikor kell szünetet tartani. Nagy élmény volt Zsámbéki Gábor mellett a Mirandolina is, kimagaslóan jól sikerült darab. De szívemben őrzöm a vendégjátékaimat is: a Csókos asszony, a Nóra, a Vígszínházban a Hyppolit, a Madách Kamarában a Miért nem marad reggelire?, és A férfi, akit szeretek. Az Örkény Színházban a mai napig ott állnak a loggián a színészek, és nézik az érkező közönséget, ahogy én néztem annak idején Tibor fiamat, amint eljött megnézni a darabot az akkori barátnőjével. A mai napig előttem van, pedig nem mostanában volt.
Mennyire fontosak önnek a szakmai elismerések?
Tudja, mit kaptam én? Farkas-Ratkó-díjat, ami a Nemzeti Színház legjobb fiatal művészének jár. Kaptam Siker-díjat, ami a televízióban sugárzott legjobb darabnak jár. Van egy Spéter Erzsébet-díjam, ezen kívül Szentendre díszpolgára vagyok, szintén egy jól sikerült darab miatt. Aztán… van egy Életműdíjam… és még nagyon sok olyan elismerés, amit nem nagyon jegyeznek. Ezekre is büszke vagyok, nemcsak azokra, amikről mindenki tud. A Kossuth-díjról mondjuk, van egy nagyon kedves történetem: éppen úton voltunk a Játékszínnel, amikor csörgött a telefonom. Amikor a beszélgetés után letettem, Szervét Tibi kérdezte, minek örülök. Mondtam, hogy most kaptam meg a Kossuth-díjat. Erre elkezdett kutatni, mondván, előveszi a telefonját, hátha mindjárt hívják őt is (nevet).
Rendezőként milyennek tartják önt? „Szigorú” a színészeivel?
Egyáltalán nem. Rendezőként is színészpárti voltam, mindig meghallgattam őket. Persze megmondtam a véleményemet is; volt, aki megsértődött, volt, aki megfogadta. Ettől függetlenül tisztában vagyok vele, hogy nincs mindig igazam. Annyit mondhatok, hogy kevés olyan felkészült rendezővel dolgoztam, főleg az utóbbi években, mint Az Imposztor rendezője, Bagó Bertalan. Határozott elképzelése volt arról, mit akar, és ez nagyon fontos.
Fotó: József Attila Színház
Azon gondolkodom, vajon mennyi időt töltött a színházban összesen a karrierje kezdete óta…
Nagyon sokat. Én egész életemben a színházzal foglalkoztam. Vagy játszottam, vagy rendeztem, vagy tanítottam. Amikor például a főiskolán tanítottam, ki sem tettem a lábam onnan. Húsz éven át állandóan ott voltam, nem létezett más.
A családja mit szólt ehhez?
Tisztelték az elhivatottságomat, és a mai napig tisztelik. Soha nem voltak ellene, tudják, hogy ilyen vagyok. És amikor nem játszottam, ott voltam a gyerekeim életében. Pici korukban kevesebbet, később egyre többet.
Hogyan alakult ez az unokákkal?
Egy házban lakunk, de alig látom őket. Jönnek, hallom, hogy trappolnak, kimegyek, köszönök nekik, beszélünk két mondatot, és mennek a dolgukra. Panni mindig azt mondja, elég, ha érzik, hogy ott vagyunk, és segítünk, ha szükség van ránk.
Ha jól tudom, Tibor idősebb lánya, Ginevra pedig nemrég végzett az egyetemen.
Igen… amikor magyar történelemből vizsgázott, a Horthy-korszak és ’56 volt a tétele. Kért tőlem könyveket arról az időszakról, és beszéltünk is róla egy kicsit.
És amikor önnek van szüksége támogatásra? Kik azok, akikkel meg tudja beszélni a mindennapokat, vagy azt, ha esetleg bántja valami?
Elsősorban a kisebbik fiam, Albert. Vele mindent megbeszélek. Múltkor megkérdezte tőlem, miért nem írunk könyvet, de én nem vagyok a híve ennek. Manapság mindenki könyvet ír, ha kell, ha nem… Szacsit (Szacsvay László – a szerk.) pedig még a régi Nemzeti Színházból ismerem, kollégákból lettünk barátok, és a mai napig tartjuk a kapcsolatot heti szinten. Illetve természetesen a feleségem. Vele beszélek talán a legtöbbet.
Fotó: József Attila Színház
Foglalkoztatja a visszavonulás gondolata?
Amíg megtalálnak a szerepek, addig szeretnék színpadon lenni. Akár új darabot is elvállalnék, ha az elég jó. De arra már nem vágyom, hogy agyondolgozzam magam, csak azért, hogy csináljak valamit, és persze nem mondanék igent olyasmire, ami nem nekem való. Az biztos, hogy Rómeó már nem leszek (nevet).
Szponzorált tartalom
