Interjú Bálint Antóniával

A karriered rögtön egy szépségkirálynői győzelemmel indult, amit aztán utána igazságtalanul elvettek tőled (majd később mégis visszakaptad). Az, hogy a berobbanásod rögtön egy ilyen negatív tapasztalattal kezdődött, szerinted rányomta a bélyegét a későbbi életedre?

A karrierem 8 éves koromban indult. A Sándor Pali bácsi által rendezett LGT-showban álltam először kamera előtt. Az Annyi mindent nem szerettem még című dalban voltam menyasszony. Azért mondom, hogy itt indult a karrierem, mert tulajdonképpen a kamera előtti szereplést már itt kezdtem „szokni”. Nagyon izgultam, akkor voltam életemben először kifestve. Összerúzsoztam a kis menyasszonyi ruhámat, ami miatt lelkiismeret-furdalásom volt. Féltem, hogy majd nagyon leszidnak, de ez hála Istennek nem történt meg. Innentől kezdve számtalan reklámfilmben szerepeltem. Porcukornak hívtak, mert minden válogatáson, ahová elmentem, kaptam „szerepet”. Aztán 1-2 év múlva a szüleim nem vittek többet válogatásra. Azt mondták, tanuljak inkább.

15 éves koromban azonban már önálló „életre keltem”. Mindenem megvolt, amire egy gyermeknek szüksége lehet, de a szüleim mindig beosztással éltek. Hárman voltunk testvérek, nem volt külön zsebpénzem. Szerettem volna, ha van saját keresetem. Már egyedül mentem a válogatásokra. 15 éves korom óta dolgozom. Rengeteg forgatás, fotózás, szereplés után, 22 éves koromban jött csak a szépségverseny.

Bálint Antónia, a Miss Hungary 1991 győztese és Antal Imre, július 23-án, a Budapest Kongresszusi Központban (MTI Fotó: Cseke Csilla)

Sokáig az emberek elsősorban szépségkirálynőként gondoltak rád. Helyezett ez rád valaha extra nyomást? Gondolok olyasmire, hogy szépségkirálynőként van egy olyan elvárás sokak fejében, hogy mindig jól kell kinézni, még a suliba is szép ruhában kell menni a gyerekért, vagy mondjuk azonnal megszólják az embert, ha felszalad rá pár kiló.

Eleinte természetesen az, hogy mindig „szépségkirálynőztek”, inkább büszkeséggel töltött el. Később, rengeteg műsor után, ahol többórás élő műsorokat vezettem, 5 évig játszottam színházban főszerepeket, szereztem 3 diplomát, amiből 2 egyetemi, már zavart, ha „leszépségkirálynőztek”, és semmi mást nem mondtak utána. De nem szeretnék ennyire előreszaladni.

Mindig is sportos alkat voltam. A mindennapjaimban is inkább a kényelmes, sportos ruhákat szeretem. Szerencsére nem volt velem semmi probléma, ha nem voltam kisminkelve. Gyakran a fejem tetején összefogott hajjal, smink nélkül mentem mindenhová. A melegítős verziót azonban nem szeretem. Magamon sem, és egy férfin sem. Az én véleményem az, hogy az ember melegítőben otthon legyen. „Megszólják” az embert? Nem lehet mindenkinek megfelelni. Ha melegítőben vagy, az a baj, ha mindig nagyon csinos, jól öltözött vagy, akkor az. Ha túl vékony vagy, az a baj, ha „felszalad pár kiló”, akkor az. Sajnos ezzel a mai napig nem tudtam megbarátkozni, de ilyen az élet.

Annyi év tévézés és médiaszereplés után nyolc évet töltöttél távol a reflektorfénytől. Ha valaki ilyen hosszú ideig a figyelem középpontjában van, könnyen vissza tud vonulni a civil életbe? Egyáltalán: a te ismertségeddel lehet idehaza teljesen civilként élni? 

A médiából való „kiszállás” egyáltalán nem volt egyszerű. A gond saját magamban kezdődött. Éppen az okozott először problémát, hogy az ismertségem miatt ki lehet az, aki egy „normális”, civil munkahelyen velem együtt dolgozna. Ezért azon kezdtem gondolkozni, mi lenne az a munka, ahol ez nem okozna problémát. Sok emberrel beszélgettem erről, végül az ingatlanértékesítést választottam. Itt nem töltöttem sok időt, valahogy úgy éreztem, nem ez lesz az én utam. A Facebookon posztoltam is ezzel kapcsolatosan. Ezt látta egy ismerősöm, és felhívott. Látta, hogy civil életet élek, ezért megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem egy bankban mobilbankárként dolgozni. Ha valamire azt gondoltam, hogy ott én biztos nem dolgozhatnék, az egy bank. Meggyőzött, hogy menjek el egy interjúra.

Fotó: magánarchívum

Ültem és csak válaszolgattam a millió kérdésre. Ez – akkor még ezt a fogalmat nem ismertem – tulajdonképpen egy első körös állásinterjú volt. Aztán jött a második, a harmadik kör, végül azt mondták, hogy üdvözlünk a csapatban. Rengeteg vizsgát kellett tenni, sokat tanulni, de ez nem okozott problémát. Ezek után a bank legjobb értékesítőjét kaptam meg mentornak. Azt mondtam neki, hogy mivel sosem csináltam ilyet, az első betűtől az utolsóig azt fogom tenni, amit ő mond. Rendkívül alázatosan figyeltem, tanultam, szerettem volna mindent jól tudni. A mentoromnak köszönhetően tulajdonképpen 3 hónap alatt az ország 10 legjobb hitelkártya-értékesítője között találtam magam. Sok elismerő oklevelet vehettem át, fantasztikus volt az a sok elismerés.

Az ismertségemet persze nem tudtam, de nem is akartam „eltagadni”. Többféle ügyfelem volt. Volt, aki azt mondta, hogy könnyű lesz a nevemet megjegyezni, mert van egy ilyen nevű hölgy a médiában. Előfordult, hogy csak mosolyogtam, de mikor olyan volt a helyzet, annyit mondtam, hogy „képzelje, még hasonlítok is rá”. Ilyenkor mindig nagyon jó hangulatban tettük le a telefont. A döbbenet akkor jött, amikor ott álltunk egymással szemben az ügyféllel, aki halálra vált arccal nézett rám, hiszen ott volt valaki, aki tulajdonképpen „kilépett a dobozból”. Olykor ennél tovább is mentem még a telefonban, és miután mondtam, hogy „még hasonlítok is rá”, aminek nagyon örült az ügyfél, rákontráztam azzal, hogy „és képzelje, még az anyukánk is ugyanaz”. Itt mindig jött a 2-3 másodperces hallgatás. A többit, gondolom, nem kell mondani. Gyakran már a hangomról felismertek. Nagyon szerettem az ügyfelekhez járni, két dolog miatt is. A legtöbb esetben – mivel jó volt a mentorom – sikerrel jártam abban, amiért mentem. Az ügyfelek pedig boldogok voltak, hogy találkozhattak velem, sokszor kérték, hogy fotózkodjunk.

Ha felismernek valahol, milyen reakciókkal szoktál találkozni?

Olyan, mintha az egész ország egy nagy „ismeretségi kör” lenne. Valóban bárhová megyek – és ez leginkább 8 év médián kívül eltöltött idő után a legfurcsább –, valaki mindig felismer.

Mindig mindenkivel közvetlen vagyok. Azonnal beszélgetek, ha szeretne velem valaki szóba állni. Bárkivel. Tényleg bárkivel! Csak mikor az ismertségemmel kapcsolatos kérdést tesznek fel, vagy megkérdezik, hogy csinálhatnak-e velem egy fényképet, akkor „esik le”, hogy „Hú, tényleg! Engem ismernek”.

Fotó: magánarchívum

Mesélnél arról, milyen volt a negyvenes éveid második felében újraépítened az életedet szinte a nulláról?

Egyáltalán nem kellett újraépítenem az életem. Mindig is készültem arra, hogy ha egyszer úgy hozza az élet, hogy civil pályán kell folytatnom, ne legyen gond. Míg szinte mindennap a televízióban szerepeltem, a Pécsi Tudományegyetemen háromszor államvizsgáztam. Művelődésszervező főiskolai és egyetemi, majd egy PR-szakértői egyetemi diplomát szereztem. A későbbi civil munkáim során ezeket mind tudtam hasznosítani. Természetesen mindig a megfelelő tanulmányokkal ki kellett egészítsem ezeket, attól függően, hogy melyik munkáról volt szó. De többször az új munkámhoz szükséges tudás az egyetemi diplomámra „épült”.

A televíziós időszakodból melyik szakaszra vagy a legbüszkébb? Volt olyan tévéműsorod, amiből ha több hasonlót kaptál volna, jobban ki tudtál volna teljesedni a tévében?

Mielőtt elindultak a kereskedelmi televíziók Magyarországon, már évek óta többórás élő műsorokat vezettem. Volt közte könnyűzenei műsor, napi műsor, reggeli magazin, például reggel 6-tól 9-ig. Pachmann Péter volt az első műsorvezetőtársam, akitől nagyon sokat tanultam. Aztán elmentem válogatásra az RTL-hez, és mikor megkérdezték, hogy milyen műsort szeretnék, nem mertem mondani semmit. Így lettem időjárásjelentő. Azt bánom, hogy akkor a válogatón nem voltam bátrabb, de később aztán mégis jöttek az újabb és újabb képernyős feladatok.

Voltak olyan terveid a médiában, amiket nem sikerült megvalósítanod?

Egy „Nagy tervem” van. Az nem műsorvezetéssel kapcsolatos. Nyilván annak is örülnék, de a nagy álmom az, hogy éneklős műsorban szerepelhessek. Egyszer már felkértek, de akkor két műsorba egyszerre kértek fel, és sajnos nem az éneklőset választottam.

Fotó: magánarchívum

Meséltél már arról, hogy a testvéreddel – aki sajnos már nincs köztünk – annak idején nagyon szoros volt a kapcsolatod. Sosem volt célod, hogy a lányodnak testvére legyen vagy épp elég nehéz volt egyedülálló anyaként egy gyerekről gondoskodni?

Három gyermeket szerettem volna. Nagy családban nőttem fel, nekem az természetes lett volna. Sőt! Egy időben a kocsimban volt egy ötös ikrekről készült fotó. Az csak egy álom volt. Imádom a gyerekeket, mindig is arról álmodoztam, hogy édesanya leszek. A kislányom képe előtt van egy kis cetli, amire 15 évesen azt írtam, hogy „Egy nő anyának születik.” Húszévesen elveszítettem egy gyermeket. Az nagyon megviselt. Utána pedig nem hozta úgy az élet, hogy hamarabb szüljek. De ahogy édesanyám szokta mondani, „minden úgy jó, ahogy van!”.

Régen rengetegszer csak Toncsiként hivatkoztak rád. Nem zavarja az embert, ha a privát becenevével emlegetik a sajtóban is?

Hogyan is emlegetnének másként??? Nincs művésznevem. Sokan hívnak így. Nagyon fiatal voltam, mikor a médiás karrierem elkezdődött, az Antónia komoly lett volna az újságokban és a televízióban. Így maradtam Toncsi.

Amikor 50 lettél, az Instagram-oldaladon közzétett fotód mellé tettél egy megjegyzést, miszerint talán még 30 éves korodban sem voltál olyan jó formában, mint 50 évesen. Szerinted ez minek köszönhető? A korral az ember jobban megbecsüli és „gondozza” azt, amit a természettől kapott?

Az egy elhatározásnak volt köszönhető. Lelkileg nem voltam éppen akkor jó állapotban, ha jól emlékszem, 65 kiló voltam. Elmentem Pártos Csillához jógázni, de nem volt célom a fogyás. Sokat mondogatták nekem azt megelőzően, hogy jógáznom kellene, mert mindig nagyon pörgős voltam. Azt gondoltam akkor, hogy épp itt van az ideje annak, hogy belevágjak. A fogyás csak egy „hozadéka” volt a jógának. Nagyon kemény volt. Infralámpák alatt voltak az órák, általában 38 fokban. 10 kilót fogytam, a nagyon jól összeállított gyakorlatsoroknak köszönhetően pedig a testem is teljesen megfiatalodott.

Fotó: magánarchívum

Az elmúlt nyolc évben sok tévés visszatérési lehetőséggel kerestek meg? Amennyiben igen, miért épp a Nyerő Párosnál érezted azt, hogy igent mondj?

Igen. De konzekvensen nem vállaltam semmit. Mikor megkerestek a Nyerő Párostól, akkor is azonnal nemet mondtam. Annyit mondtam a szerkesztőnek, hogy mivel páros műsor, megkérdezem a páromat. Azt gondoltam, biztos, hogy nemet fog mondani, de legnagyobb megdöbbenésemre azt mondta, hogy hallgassuk meg őket. Akkor nem nagyon értettem, hogy miért akarta volna ezt a műsort, de nem is kérdezgettem különösebbképpen. Mondtam, hogy jó, menjünk, hallgassuk meg. Azóta már tudom, hogy neki ez fontos volt (médiában való megjelenés, anyagiak). Szerintem elérte, amit akart. Forgott kicsit a neve az újságokban. Neki ez jó reklám volt.

Az első alkalommal, mikor találkoztunk a szerkesztőkkel, nagyon jól éreztem magam.

Mikor eljöttünk az első megbeszélésről, nem is gondoltam, hogy megyünk újra. Nem így lett. Legközelebb megint nagyon jól éreztem magam. Már nem olyan szigorú feltételek mellett dolgoztam, mint addig, és tudtam, hogy a páromnak jól jön a reklám, azt mondtam, legyen. Egyáltalán nem bántam meg. Semmiféle „új médiakarrierről” nem álmodoztam, mégis szinte „lubickoltam” a kamerák, régi kollégák között.

Bálint Antónia a Nyerő Párosban (Fotó: RTL Magyarország)

Eléggé jellemző, hogy egy szakítás után az emberek tisztogatást végeznek a közösségimédia-oldalukon, és eltüntetik a volt párjukkal közös képeiket/emlékeiket, te mégsem tetted. Nem szokásod ilyen formában „leszámolni a múlttal”?

Múlttal leszámolni? Miért kellene? Az a múlt. Az életemnek egy része. Nem 17 évesek vagyunk, hogy ne legyen múltunk. Mindenkinek a múltjával együtt kell elfogadni a párját. Ha lesz egy új párom, ettől függetlenül elképzelhető, hogy a régi képek láthatóságát úgy fogom beállítani, hogy csak én láthassam. De az sem „leszámolás”.

Hogy látod, jó vagy rossz irányban változott idehaza a média az elmúlt nyolc évben?

Jó kérdés, köszönöm! Az eddigi tapasztalataim szerint mindenképp jó irányba változott. Eddig tulajdonképpen jó tapasztalataim vannak. Tudok egyeztetni normálisan az újságírókkal, képszerkesztőkkel. Számít, mit mondok. Nem volt ez mindig így. Remélem, marad ez az irány. Velem most igazán korrektek. Ennek lehet az is az oka, hogy valahogy azt érzem, hogy az újságírók igazságérzete is megmozdult. Átlátják, mi történik velem, amióta „kicsit visszatértem” a médiába. Jól esik, amit több újságírótól már hallottam. „Látjuk mi történik, veled vagyunk.”

A Nyerő Páros csak egy kis ízelítő volt számodra a régi időkből, és hamarosan megint eltűnsz a kíváncsi szemek elől, vagy egy tudatos visszatérés első lépcsőfokát láthattuk?

Mindig elmondtam, semmi tudatos nem volt abban, „hogy visszatértem”. Eszemben sem volt újra szerepelni, ahogy mondtam is, az első megkeresésre nemet is mondtam. Aztán hallgattam a volt páromra, aki szorgalmazta, hogy hallgassuk meg a műsor készítőit. Neki valamiért fontos volt, hogy szerepeljen ebben a játékban, Az ő javaslatára elmentünk, találkoztunk a szerkesztőkkel. Tőle mind a média, mind az ilyesfajta szereplés távol állt eddig, de támogattam azt, hogy kipróbálja magát a kamerák előtt, és kicsit talán ismertebb legyen a neve. Egyáltalán nem bántam meg, hogy aztán igent mondtam. A Nyerő Párost nem mondanám „ízelítőnek a régi időkből”, hiszen soha nem szerepeltem ilyen jellegű műsorban. Ha arra gondolsz, hogy sok kamera vett körül, akkor azt tudom mondani, hogy ismét otthon éreztem magam. Az meg, hogy egy ilyen produkció részese lehettem, nekem, mint televíziósnak, egy rendkívül érdekes tapasztalás volt.

Most úgy érzem, találkoznak még velem a képernyőn a jövőben. Hogy milyen szerepben, azt még nem tudom, de semmit nem fogok erőltetni. Az internetes felületeken jelen vagyok. A Facebookon csak olyanokat jelölök vissza, akiket valóban ismerek, de nyilvános. Az Instán néhány hónapja, mielőtt bementem a villába, már elkezdtem többet posztolni. Előtte nem nagyon érdekelt. Most folytatom a civil életemet, dolgozom, ahogyan eddig. Meglátjuk, mit hoz az élet.

Az interjú írásos formában, e-mailben készült.