Matematikaoktatás másként

Ivánkovich Anita, a Magyarországi Németek Általános Művelődési Központjának matematikatanára lett az „év online tanára”. Nem csak azért kapta ezt a díjat, mert kreatív módszereket fejlesztett ki a lezárások idején, nem azért, mert a tananyagon túl a diákok lelkével is foglalkozik, és nem is azért, mert egy súlyos balesetből állt fel azért, hogy taníthasson. De ezek nélkül nem lenne ma olyan tanár, akiért rajonganak a diákok.

Százhatvan jelölt közül te kaptad a MOL Alapítvány „Kedvenc Online Tanárom” különdíját a pandémia alatti digitális oktatás során végzett munkádért. Számítottál rá?

Nem, dehogy! Én már attól könnyekig hatódtam, hogy a távoktatás okozta nehézségek ellenére minden diákom a tőle elvárható legjobb teljesítményt nyújtotta a matematika érettségin, és nagyon kedves visszajelzéseket kaptam tőlük. Akkor még nem is sejtettem, hogy egy ilyen meglepetés is vár rám. Huszonhárom tanítványom írt rólam a kuratóriumnak, részletesen megindokolva, miért tartanak érdemesnek a díjra. Szóval nem annyi volt, hogy meg kellett nyomni egy szavazógombot. Ez az, ami igazán jól esik.

Forrás: magánarchívum

Milyen kihívást jelentett, amikor 2020 márciusában meg kellett kezdeni a karantén-tanítást? Hogyan fogtál neki?

Sokszor kerültem már olyan helyzetbe az életben, hogy rögtönözni kellett. Ebben is azt láttam, hogy oké, most nehezebb, de valamilyen módon ki fogom hozni ebből is a tőlem telhető legjobbat. A diákok rettenetesen féltek, főleg az érettségi előtt állók – voltak köztük emelt szintesek is. Ez amúgy is stresszes időszak nekik, és így, hogy otthon kellett maradniuk, nem érezték ugyanúgy a tanárok támogatását. Megígértem nekik, hogy minden rendben lesz, le fognak érettségizni. Mindezt úgy, hogy még fogalmam sem volt, mit fogok csinálni. Az biztos, hogy nagy segítség volt az iskolánk modern technikai felszereltsége; szerencsére nálunk minden diák azonnal digitális eszközhöz jutott, akinek erre szüksége volt.

Eleinte küldözgettem anyagokat, videókat és feladatokat, hogy önállóan dolgozzák fel. De ők inkább azt szerették volna, hogy együtt oldjuk meg a feladatokat, mint addig. Gondolkodtam pár napig, aztán rájöttem, hogy tulajdonképp ugyanazt kell csinálnom, mint offline, csak most közvetíteni fogom. Úgyhogy egyszerűen vettem egy táblát itthonra, felállítottam, és ugyanúgy kezdtem magyarázni előtte, mint ha ott lettünk volna a suliban. Illetve elrugaszkodtunk az órarendtől. Mindennap tartottam órát, mondtam, hogy aki akar, jöjjön. Mindenki akart. Azt is felajánlottam, hogy bármikor kereshetnek, kérdezhetnek, hiszen úgyis otthon vagyunk. Volt, akivel hajnali egykor matekoztam… a végén már úgy tekintettünk vissza rá, mint egy közös kalandra. Végül minden tizenkettedikes rendben leérettségizett, és én is tanultam egy csomó új dolgot, amik közül sok mindent meg is tartok.

Volt valami, ami nem úgy működött, mint személyesen? Van hátránya az online oktatásnak?

Például online képtelenek negyvenöt percen át folyamatosan figyelni. És persze a számonkéréseket sem lehetett ugyanúgy csinálni. Emberi tulajdonság, hogy ha nem állnak felettük, bele fognak nézni a füzetbe. Úgyhogy nekem kellett kitalálnom mást. Például szóban feleltettem, vagy kiadtam egyenletet, hogy vegyék fel videóra, ahogy elmagyarázzák a megoldást. Ezeket nagyon szerették. Az ilyen feladatokban olyan kompetenciákat szereznek, amiket például a munkaerőpiacon is használhatnak majd.

De a fő különbség az volt, hogy először mindig lelkileg kellett rendbe tenni őket. Úgyhogy azzal kezdtük az órákat, hogy csoportosan beszélgettünk, mindenki elmondta, hogy van – én is.  Akinek pedig volt rá igénye, azzal külön is beszélgettem, nem csak iskolai témákról. Családról, párkapcsolatról… hát igen, több ez, mint matekoktatás. És hát tisztában vagyok azzal is, hogy tíz év múlva mindent el fognak felejteni, amit matekból tanultak. Viszont arra mindig emlékezni fognak, hogy milyen érzéssel ültek az óráimon. Én a tananyagon kívül sok mindent szeretnék átadni nekik az életre, amit használni tudnak. Erre is az autóbaleset erősített rá.

A baleset előtt (Forrás: magánarchívum)

Egy nagyon komoly autóbaleset… elmondanád, kérlek, amennyi ebből megosztható?

Eredetileg bajai vagyok, onnan ingáztam hétvégente Pestre, ahol két éve tanítottam pályakezdő tanárként. Aznap épp visszafelé tartottam, és félúton a két város között egy szembejövő autós nem tudta bevenni a kanyart. Frontálisan nekem jött. Elvesztettem az eszméletemet, nem tudom, ki hívta ki a mentőt. Talán az, aki okozta a balesetet – neki semmi baja nem lett. Sok tényezőben nem volt szerencsém. Ez az egész Hartánál történt, a legközelebbi város Kalocsa, ahol nem fogadott a kórház. Rohammentőjük sem volt, csak egy betegszállító autó orvos és műszerek nélkül. Az egyetlen esélyem a mentőhelikopter lett volna, de az épp egy másik balesetnél volt. Úgyhogy végül hetven kilométerről Kecskemétről küldtek rohammentőt. Utólag tudtam meg, hogy addig egy kalocsai mentős küzdött értem, azt mondta, nem hagyja, hogy meghaljak, ő élve fog felrakni a rohamkocsira. Neki köszönhetem, hogy itt vagyok.

Nem kerested meg azóta?

De, nemrég, tizenkilenc év után. Ez volt az egyik vágyam, és hatalmas élmény volt. Azt mondta, nagyon kevés ember szokott visszamenni megköszönni, szinte senki. Mindenki csak az orvosra emlékszik. Pedig jó sok ember élete múlik a baleset helyszínére kiérkezett mentősökön.

Hogyan zajlott a felépülésed?

Három napig voltam kómában, az intenzív osztályon tértem magamhoz. Az orvosok azt jósolták, inkább meghalok, mint hogy túlélem. Sok csontom eltörött, az arcom a felismerhetetlenségig összeroncsolódott. Belenéztem a tükörbe, és egy ismeretlen, tönkrement arcot láttam. Huszonéves nőként nagy trauma volt átélni ezt, de végül egész szépen rendbe tették, még ha látszik is a nyoma. Csak a homlokcsontom eredeti, minden más titán és platina…
Az orvosok tudatták velem, hogy nem fogok felépülni, hogy nem tudok majd dolgozni, és hogy felejtsem el a pedagógusi pályát. Ez volt a legnagyobb csapás. Úgy éreztem, ha ezt nem csinálhatom, akkor semmit. Leszázalékolt nyugdíjas lettem huszonhat évesen. Azt mondtam, hogy igenis, vissza fogok menni tanítani. Kilenc tanév ment el nélkülem a suliban, de kitartottam, és újra ott álltam a tábla előtt. Volt, hogy hat órát lenyomtam egyben, és csak akkor éreztem meg, mennyire fáj a lábam, amikor valaki megkérdezte. Amikor tanítok, nem arra fókuszálok. Megtanultam a fájdalommal együtt élni, és ma már a balesetről azt merem mondani, hogy ajándék volt. Sokat építkeztem belőle.

A műtét után (Forrás: magánarchívum)

Volt melletted valaki mindeközben?

Amikor a baleset történt, volt egy barátom, aki sokat segített a baleset után, de ráment a kapcsolatunk. Gyógytornáztatott, cserélte a katéteres zacskót, egy roncs voltam… érthető, hogy a végén már nem tudott nőként nézni rám. A baleset után két évvel ismertem meg a férjemet, ő adta vissza az önbizalmamat.
Akkoriban jöttem rá, hogy nekem ilyesmit senki nem tanított. Hogy hogy álljak fel egy nehéz helyzetből. Azóta igyekszem használható életszemléletet és megküzdési eszköztárat adni a diákoknak. Az utamról könyvet is írtam (Kómától a „kedvenc online tanáromig” – a szerk), de egyébként személyiségfejlesztésre a matematika is alkalmas. Mindenki azt kérdi, hogy ugyan már, mire fogja használni életében a logaritmust… Azt talán semmire, de a logikus gondolkodás sémáit, a problémamegoldást a matekórán sajátítjuk el.

Jó esetben.

Igen, sajnos kilencedikig is eljutnak úgy diákok, hogy nem tanulták meg ezeket, mert az oktatás nem a gondolkodásfejlesztésre koncentrál, hanem kész információk betanulására. Ráadásul a diákok agyát a digitális világ teljesen átalakította. Kimutatták, hogy az agyi struktúrák egy része már teljesen másként néz ki; a memóriatár részben feleslegessé vált. Évről évre látom a romlást: a diákok egyre nehezebben értik meg például a szöveges feladatokat, egyszerű összefüggéseket, a tananyag mégsem igazodik ehhez. Ezért nehéz dolgom van, sokszor olyasmivel kell kínlódjak, ami megtaníthatatlan egy mai diáknak. Tizenöt éves korban pedig elég késő gondolkodásra szoktatni valakit.

Ha jól értem, szívesen megreformálnád az oktatást.

Nyilván, és jó páran vagyunk még így ezzel. Az előírt irreális dolgok, a tanárhiány sem segíti a munkát. De úgy vagyok vele, hogy becsukom az ajtót, és akkor én döntöm el, hogy hogyan tanítok – a kereteken belül persze.

Online oktatás közben (Forrás: magánarchívum)

Létezik olyan, hogy ’reál agy’ meg ’humán agy’?

Nem, ezt csak a szülők és az iskola alakítja ki a beskatulyázással. Az igaz csupán, hogy mindenkinek egy területe van, amiben a legjobb, amire született. Az iskola feladata ennek megtalálása lenne. Ezért lenne fontos az erőforrásokra építő oktatás pozitív megerősítéssel. Persze vannak jobb agyúak és közepes képességűek, de a középiskolás matek még nem az a szint, amire születni kell.  És persze nem kell mindenkinek ötösnek lennie matekból, mert nem ez a lényeg. Én arra tanítom őket, hogy akinek jól megy, az segítsen a másiknak. Nálam ötöst kap az, aki sikerrel felkészíti egy társát a dolgozatra. Így mindketten jól járnak, hiszen legjobban tanulni a tanítással lehet.
És van még egy gyakori probléma: a matematikai szorongás. Évente mintegy száz diákot tanítok, és nagy részük, mire hozzám kerül, gyűlöli a matekot, annyi kudarc érte. Ilyenkor mindig be akarom bizonyítani nekik, hogy lesz sikerélményük. Aztán pár hónap alatt általában rájönnek, hogy nálam teljesen mást jelent a matek, mint amilyennek addig ismerték.

Ez az egész nagyon úgy hangzik, mintha a tanítás lenne az egész életed. A gyerekeid hogy bírják?

Tény, hogy nem tudom kettéválasztani a munkát és a magánéletet. Valószínűleg nem vagyok egy mintaanya… Hat éve meghalt a férjem, két gyerekem van, szegények megszokták, hogy ebben élnek. Mindig azt látják, hogy anya dolgozik. Ez viszont kialakította azt, hogy ennyi idős korukra önállóak, mindent meg tudnak csinálni. Csak hát… a lányom olykor Ivánkovich tanárnőnek hív, mert az ’anyára’ nem mindig figyelek oda.

Jók matekból?

Eléggé, bár a jegyeik nem feltétlen tükrözik ezt. Bármilyen feladatot megoldanak gondolkodva, de nem biztos, hogy a szabályokat vissza tudják mondani.

Forrás: magánarchívum

Tizennégy és tizenhat évesek, pont, mint akiket tanítasz. Szülőként küzdesz a digitális függőséggel?

Igen, és érdekes, hogy ami a home schoolingban olyan sokat segített, az más téren mennyi nehézséget okoz. Azt látom, hogy ha nem szólok, észre sem veszik az idő múlását, azt, hogy már órák óta ülnek a képernyő előtt, és csak pörgetik a videókat. Hát igen, tanárként sokkal jobban tudok hatni egy diákra, mint a saját gyerekeimre. Persze a mienk nem egy klasszikus családmodell, és a többiekhez képest – azt látom – még egész jól kezelhető gyerekeim vannak.

Nagy rálátásod van a tizenéves korosztályra. Milyennek látod ezt a generációt?

A digitális eszközökkel hatalmas lehetőség van a kezükben, csak nem tudják használni. Céltalanok, motiválatlanok, nincsenek tisztában az erősségeikkel. Fogalmuk sincs, hogy mit akarnak. Átmeneti generáció az övék, mivel a világ felgyorsult körülöttük, de a kereteik még a régire vannak szabva. Úgyhogy én próbálom az osztályfőnöki órákba beépíteni az önismeretet, önfejlesztést, célállítást, hogy megtalálják, érettségi után merre tovább.

Beszéltünk már az alaptantervtől és a tananyagról. De hogyan érzed magad alkalmazottként ebben a környezetben? Milyen ma tanárnak lenni Magyarországon?

Mit mondhatnék? Rossz, bár én nagyon szeretem a hivatásom. Abszolút nincs megfizetve. Sokat különórázom, és mellé vállalok még mást, mert a fizetésemből nem tudnék megélni két gyerekkel egyedül. Csak a rezsi és az étkezés elviszi.
Sokan mondják, hogy milyen jó nekünk, mert kettőkor végzünk, meg ott a nyári szünet. Csak hát rengeteg munkát viszünk haza, most sem csináltam mást egész hétvégén, csak iskolai dolgokat. És én nem vehetem ki bármikor a szabadságomat, nekem az iskolai szünetekben kell. Ezek a hetek szükségesek is a feltöltődéshez, hiszen egy tanár a személyiségével dolgozik. Sokszor érzem, hogy le vagyok nullázva. És sokszor érzem azt is, hogy széllel szemben kell mennem, hogy egy rossz rendszerben kell jónak lennem. Ezeken nem tudok változtatni, de amin tudok, azt megteszem.