„Én leszek a világ legkirályabb nagypapája” – amikor a gyerek tetoválást akar

Amikor húszévesen egy délután úgy mentem haza, hogy egy kis bokalánc volt tetoválva az egyik lábamra, úgy éreztem, hogy valami nagy dolog történt. Az anyukám, aki épp otthon volt, alaposan megnézte, aztán csak annyit mondott: „Nagyon szép, drágám. És mivel jön le?” Azóta ő is megbarátkozott a dologgal, igaz, már évtizedek teltek el. Manapság pedig már egyáltalán nem számít különlegesnek, ha az embernek tetoválása van.

A The Harris Poll kutatása szerint ma tíz amerikai lakosból hét visel a testén valamilyen tetoválást. Talán ennek is köszönhető, hogy a szülők ingerküszöbe is arrébb csúszott, és most már ritkán van családi dráma, ha egy kamasz vagy fiatal felnőtt tetováltat. Ráadásul felnőtt az a generáció, akiknél ez a lázadás egy kézenfekvő eszköze volt, így ma már sok gyereknek vannak olyan szülei, akik tetoválást viselnek a testükön. Ha pedig a szülőnek van, akkor miért ne lehetne a gyereknek is, ha már elég idős hozzá?

Minek egy embernek nyolc fülbevaló?

„Én most nyáron csináltattam az első tetoválásomat – meséli Lujzi. – Nagyon gondosan megterveztem, milyen legyen, olyat szerettem volna, aminek életre szóló jelentése van. Megrajzoltattam, és még a tervet megmutattam anyunak. Nem véletlenül, ugyanis olyan tetoválást szerettem volna, ami hozzá kapcsolódik.

Először azt terveztem, hogy a születési dátuma is benne lesz valahogy, de erre ő azt mondta, hogy több millióan születtek azon a napon, ez nem is annyira személyes, mint ahogy én gondolom. Az utolsó verzión aztán meg is hatódott.

A fülbevalókkal bezzeg épp fordítva volt az elején. Az elsőt anyukám szerette volna, amikor 11 éves voltam, de bárhogy könyörgött, nem engedtem: sírtam, elrohantam, félelmetes volt a gondolat is, hogy átszúrják a fülcimpámat. Akkor ennyiben is maradtunk.

Aztán eltelt két hét, és megismételtük, újabb két darabbal gazdagodtam, majd még eggyel. Itt abba is hagyhattam volna, de ha már így belelendültem, szerettem volna olyat is, ami feljebb van, a porcban. Az elmúlt egy évben három ilyet is csináltattam.

Anyu azért célozgat rá, hogy minek egy embernek nyolc fülbevaló, de ilyenkor elég emlékeztetnem, hogy eredetileg ő biztatott, hogy legyen. Még akkor is, ha nem egészen így képzelte a végeredményt. Azt hiszem, minden egyes új fülbevalónál és tetoválásnál meg fogja kérdezni, miért is kell, teljesen mindegy, mennyi idős leszek. De a végén majd mindig megbékél.”

Fanni szülei sem szóltak bele, hogy a lányuk tetováltathat-e, de azért nem tudták elrejteni, hogy érzékenyen érinti őket a dolog.

Dóri édesanyja is ellenezte eleinte a tetoválást, pedig a lánya szerint ő maga sem érintetlen a kérdésben.

„Nem értem, mi a különbség a kozmetikai tetoválás és az igazi között. Anyunak például a szemöldöke van tetoválva. De az persze nem tetoválás szerinte, és attól még jobban kiakadt, amikor megmutattam, mit szeretnék magamra varratni. Mert hogy fogok kinézni öregasszonyként egy rózsával a derekamon. Na és ő hogy fog kinézni öregasszonyként, ha addigra mondjuk az lesz a divat, hogy senkinek nincs szemöldöke?”

Fotó: istock

Inkább három tetoválás, mint egy fültágító!

Évának két huszonéves fia van, mindkettőjüknek van tetoválása. Ő azt mondja: ez egyáltalán nem zavarja.

„Csak annyit kértem, hogy inkább fizessenek érte többet, de biztonságos, tiszta helyen csináltassák, nehogy elkapjanak valami fertőzést. Ehhez tartották is magukat. Szerintem jól áll nekik, férfiasabbak lesznek tőle, és ha ők jobban érzik magukat, akkor én is boldog vagyok.

Amitől én személy szerint rosszul vagyok, azok a piercingek és a fültágítók. A fültágítók különösen. Inkább három tetoválás!

És ez nem olyan, mint egy fülbevaló, ami tényleg egy ékszer. Itt nincs semmi, csak egy nagy lyuk, ami ott tátong a gyerekek arca mellett. Lehet, hogy konzervatív vagyok, de ennek nem látom semmi értelmét.”

Na és ha megbánod?

A legnyomósabb indok, amit minden szülő próbál bevetni, hogy mi lesz, ha néhány év, esetleg évtized múlva a gyerek megbánja, hogy tetováltatott, és akkor nem, vagy csak nagyon nehezen fogja tudni eltávolíttatni a mintát.

A The Harris Poll kutatása azt mutatja, hogy ennek viszonylag kicsi az esélye: a tetováltak kevesebb mint egynegyede érezte csak azt később, hogy talán mégsem kellett volna. Akik így jártak, azoknak egyébként többféle indokuk volt arra, hogy miért változtak meg az érzéseik a magukra varratott mintákkal kapcsolatban.

Sokan nagyon fiatalon csináltatták meg a tetoválást, és később, néhány évvel idősebben már máshogy döntöttek volna. Másoknak megváltozott az életstílusuk, és az új élethez már nem passzolt a régi minta. Az is előfordult, hogy valaki egy nevet varratott magára, és az illető később kilépett az életéből.

De sokszor egyszerűen csak az a baj, hogy a tetoválás nem jó minőségű vagy nem elég szép, és emiatt bánja meg a tulajdonosa, hogy megcsináltatta.

A többség viszont annyira elégedett, hogy nem áll meg egynél. Ha valaki magabiztosabbnak vagy szebbnek érzi magát attól, hogy varrat magára valamit, az hajlamos lehet akár több tetoválást is bevállalni. De az ilyen tudatos testmódosítók számára az összkép is fontos, nemcsak az a pici ábra.

„Én a mellkasomra szeretnék egy maori mintát – mondja Márk. – De most még nem nézek ki hozzá elég jól. Először edzenem kell, hogy legyen felület, amin jól mutat, és utána is muszáj lesz odafigyelni, hogy ne lepje el a szőr, vagy ne essen össze a mellizmom. Ezt gondozni kell majd egy életen át.

Ha azt kérdezi valaki, hogy mi lesz, ha hetvenéves leszek, arra azt szoktam felelni, hogy akkor én leszek a világ legkirályabb nagypapája, és az unokáim büszkék lesznek rá, hogy nem egy bepunnyadt öregember a papájuk, hanem egy menő, tetovált pasi. De addigra szerintem mindenki nagypapája ilyen lesz.”