A kézfogástól a cső, csicskáig: a kamaszok íratlan illemszabályai

Az iskola folyosóján találkozik két 16 éves fiú. Nyilvánvalóan ismerik egymást, mert ahogy megpillantják a másikat, megváltozik az arckifejezésük, az egyikük még a lépteit is megszaporázza. Amikor már csak karnyújtásnyira vannak egymástól, mindketten megtorpannak, és a lelkes közeledés hirtelen átvált kimért lépkedésbe. „Szeva, tesó” – morogja az egyik. A másik a kezét nyújtja. A kézfogás végén összekoccintják a vállukat. Ezután egy kis zavart toporgás következik, majd az egyikük megszólal: „Megyek kajáért. Jössz?” És elballagnak együtt.

Láthatatlan keretek

Kívülről nézve a kamaszok egymás közti viselkedése sokszor furcsának tűnhet. Néha nagyon felnőttesek, máskor idétlenül vihognak mindenen. Időnként úgy beszélnek egymással, hogy az kifejezetten bántónak tűnhet egy kívülálló számára, ők azonban viccesnek találják, és egyáltalán nem sértődnek meg. Más esetben pedig elég egy rossz pillantás, és napokig nem szólnak egymáshoz. Az ember ennyi idősen persze éppen azt tanulja, hogyan lehet és nem lehet másokhoz közeledni – de vajon vannak olyan illemszabályok, melyek egy tizenéves számára kézenfekvőek, a felnőttek pedig nem is tudnak róluk?

Maguk a gyerekek azt állítják, hogy egyszerű szabályok szerint működik a napi kommunikáció a közösségen belül, bár azt, hogy pontosan mik ezek a szabályok, sokszor ők sem tudják egyértelműen megfogalmazni.

A kézfogástól a cső, csicskáig

„Olyan jó gyerek voltál, mi történt veled?” – Kamaszok vs. szülők

„Rá lehet érezni már az első találkozásnál, ki milyen típus – állítja a 15 éves Andris. – Van, akinél az ölelés már rögtön jön magától, minden kérdés vagy magyarázkodás nélkül, van, akinél a pacsi. De egy sima kézfogással mindig biztosra lehet menni, azt az is fogadja, aki távolságtartóbb, meg az is, aki közvetlenebb. Én például a lányokkal is kezet fogok, nem vagyok az a puszizkodós típus. Mások meg teljesen idegen lányoknak is rögtön puszit adnak, csak azért, mert csajok, és akkor ezt biztos így kell.”

„Amitől rosszul vagyok, az a műpuszi – vág a szavába a 17 éves Bence. – Amikor egymás arcától méterekre cuppognak a levegőbe, hogy ne szedjék le véletlenül se az alapozót. Így csak bizonyos típusú emberek köszönnek szerintem, és ők azok, akikkel utána nem szeretnék többet találkozni, ha nem muszáj.”

És mi a helyzet a látszólag barátságtalan köszönési formákkal? A „Mi van veled, te?”, vagy a „Cső, csicska!” hallatán nem gondolná egy kívülálló, hogy legjobb barátok találkozásának a tanúja éppen. Pedig ez az igazság: minél jobb kapcsolatban vannak a felek, annál többet engedhetnek meg maguknak a másikkal szemben, hiszen megbízhatnak egymásban. A látszólag barátságtalanabb szavakkal egymást üdvözlő kamaszok biztos, hogy nagyon szeretik egymást, míg az udvariasan kezet fogók hűvösebb viszonyban vannak, esetleg riválisai egymásnak. Az oltogatás, azaz szóbeli csipkelődés egy beszélgetés közben szintjén belefér, de ennek is megvannak a maga szabályai.

„Ahhoz, hogy ne bánts meg valakit az oltogatással, nagyon kell ismerni – mondja Andris. – Ami vicces a saját társaságodban, az idegenekkel veszélyes, mert mondhatsz bármit, ami szerinted poén, de közben beletalálhatsz valami fájdalmas dologba. A legjobb barátaimmal néha nagyon durva dolgokat is megengedünk magunknak, és mind röhögünk rajta. De ez nem az jelenti, hogy nem tudunk udvariasak is lenni! A legeslegnagyobb, megbocsáthatatlan bunkóság szerintem az, amikor megosztok magamról valami fontosat a többiekkel, és ezzel ők visszaélnek. Mondjuk, oltogatnak vele, pedig tudják, hogy ez túl van azon a határon. Vagy elpletykálják másoknak. Ha ezt valaki megteszi velem, az utána biztos, hogy nem számíthat rám többet, mint barátra.”

Ne tarhálj, haver!

Talán meglepő lehet, mik azok az illemszabályok, amiknek a megszegése a kamaszok szerint nehezen, vagy egyáltalán nem tolerálható. Vannak olyan dolgok például, amik nem férnek bele az oltogatásba.

„Senkinek nem illik a családjával poénkodni – mondja Bence –, se a barátjával vagy barátnőjével. Szóval senki olyannal, akit szeret. Van olyan, hogy valakinek rossz a kapcsolata a szüleivel, vagy éppen haragszik rájuk valamiért, de még akkor is, ha ezt elmondja, és ő szidja a saját apját vagy anyját, mások ezt nem tehetik meg. Egyrészt, mert semmi közük hozzá, másrészt, mert az ember még akkor is szereti a szüleit, amikor nincs velük annyira jóban, még ha ezt nem is vallja be.”

Néha durvának tűnnek, de a kamaszok is tudják, hol a határ. Jelenet a Stranger Things című sorozatból

A másik, ami nagyon fontos szabály: a személyes tárgyak tiszteletben tartása. A gyerekek azt mondják, kevés idegesítőbb dolog van, mint amikor valaki elkezd matatni a cuccaik között anélkül, hogy engedélyt kérne rá. Az értékesebb tárgyak, mint a telefon, pénztárca, automatikusan tabunak számítanak, de csak úgy, kérdezés nélkül elvenni egy tollat vagy egy kocka csokit sem illik. És ha az ember kér valamit, az sem mindegy, hogyan teszi. Kérje el, és ne tarháljon!

Hogy mi a kettő közötti különbség, az nehezen meghatározható. Valami olyasmit sikerült végül körülírniuk a gyerekeknek, hogy a tarhálás rendszeres tevékenység, az illetőnek nem feltétlenül van szüksége arra, amit elkér, és mindig barátságosnak álcázott, kicsit alázatos közeledéssel jár. Például, ha valaki megkérdezi, hogy vehet-e a másik chipséből, az egyszerű kérés. De ha mindennap úgy jön oda, hogy „tesó, adjál már egy kicsit”, az tarhálás.

„Akinek tényleg szüksége van valamire, az általában kellemetlennek érzi, hogy kérjen, és csak a legvégső esetben jön oda – mondja Andris. – A tarhálóknak a legtöbb esetben lenne pénzük venni maguknak valamit, csak lusták elmenni a boltig, vagy a szüleik nem vették meg nekik, és ezért másnál próbálkoznak. Ezért egy idő után tartok egy kis távolságot tőlük, mert folyton nemet mondani is rossz, meg az is, hogy a kajám fele a végén mindig másnál köt ki.”

Emberfalka

Azt, hogy a társas viselkedésnek milyen szabályai vannak, illetve hogy ezeket milyen biológiai alapok határozzák meg, a humánetológia vizsgálja. Ez a tudományág úgy tekint az emberekre, mint a természet részére, és az evolúciós fejlődés, illetve a környezeti hatásokhoz való alkalmazkodás szempontjából vizsgálja a viselkedési mintákat.

Irenäus Eibl-Eibesfeldt Human Ethology című könyvében részletesen kifejti, hogy az üdvözlési szertartásoknak többféle célja van. Egymás megérintése a találkozás folyamán egyrészt szagminták cseréjét is jelenti, és a másik bőrén keresztül érzékelhetjük, hogy milyen lelkiállapotban van. Egy hideg, nyirkos kéz feszültségről, bizonytalanságról árulkodhat például, és ezt érzékelve automatikusan máshogy viselkedünk az illetővel, mint ha láthatóan nyitott és magabiztos lenne. A fizikai érintés egyben az erőviszonyok felmérését is segíti: rögtön információt kapunk arról, hogy egy nálunk erősebb vagy gyengébb személlyel állunk szemben, esetleg nagyjából hasonlóak az adottságaink, és így riválisai lehetünk egymásnak.

A szakember szerint minden apró gesztusnak jelentése van, még ha ezek nem is tudatosak, és az illemszabályok ezekre az ösztönös késztetésekre épülnek. Miért illik például vinni egy üveg bort, ha az ember vendégségbe megy? Csak. Mert így szoktuk. De érdemes elgondolkozni azon, hogy a madarak üdvözlési szertartásának is része, hogy megajándékozzák egymást valami aprósággal, ha belépnek egymás területére, hogy ezzel csökkentsék a másik fél agresszióját. Amikor tehát mosolyogva átnyújtjuk a házigazdának jelképes ajándékunkat, valójában azt mondjuk: „Tudom, hogy ez a te lakásod, kérlek, engedj be, tisztességes szándékkal jöttem, nem akarok beköltözni, csak meglátogatlak.”

Minél fiatalabb valaki, annál erősebbek még az ösztönei, mert kevesebb tanult viselkedési forma rakódott rájuk. Nem véletlen, hogy a kamaszok közösségeiben erősen meghatározott szabályok vannak, de hogy ezek miért vannak így, azt a csoport tagjai is nehezen tudják megmagyarázni. Egyszerűen csak így érzik helyesnek. A cikk elején leírt jelenet humánetológiai szempontból valahogy így néz ki:

Két fiatal emberpéldány közeledik egymás felé a mindkettőjük számára egyformán ismerős közegben. Már messziről jelzéseket adnak le egymásnak: az egyikük mosolyog, a másik meggyorsítja a lépteit. Nagyjából ugyanolyan erőben vannak. Amikor elég közel érnek egymáshoz, több ponton megérintik a másikat. Először a kezük ér össze, aztán a válluk, közben érzékeltetik az izmaik megfeszítésével, hogy bár barátságos szándékkal közelednek, mindvégig tettre készek. Az erőviszonyok felmérése után olyan közös társas tevékenységbe kezdenek, amely mindkettőjüket érdekli, és további kapcsolatépítésre ad lehetőséget.

Így mindjárt más, ugye?