Nyílt levél édesanyámnak, aki a határzár miatt olyan rég nem láthatta az unokáit, hogy lassan már nem fogják felismerni őt

Szerzőnk határon túli magyar, aki Budapesten alapított családot, és már többet élt Magyarországon, mint az országban, ahol született. Az édesanyja, a húga és a rokonai azonban Szlovákiában élnek, és nehezen éli meg, hogy emiatt egyáltalán nem találkozhat velük.

TóCsa

2021. Március 15.

Szia, anyu! Tudom, karácsonykor még azzal próbáltuk vigasztalni egymást, hogy már csak egy-két hónapot kell kibírni. Azt mondtuk, hogy elfogadjuk azt, hogy most nem találkozunk, de közben legalább vigyázunk egymásra, senki nem fertőz meg senkit, kibírunk egy-két hónapot, és majd jobb lesz. Közben eltelt ez az egy-két hónap és nem lett jobb, sőt rosszabb lett. Legutóbb még halálosan komolyan gondoltam, hogy legrosszabb esetben húsvétkor meg tudunk látogatni. Most már nem szeretném ilyen illúziókba ringatni sem magam, sem téged. A 2021-es húsvét is megy a levesbe. Ha valami csoda folytán lazulnának is a korlátozások az ünnep előtt, biztos vagyok abban, hogy a határokon való lazítás nem szerepel a prioritások között. Vagyis húsvétkor is maradunk itthon a fenekünkön, és nem utazhatunk hozzád. Sosem gondoltam volna, hogy száz kilométer egyszer majd ekkora távolságot jelent köztünk.

Hat és fél hónap

Utoljára augusztus 29-én, egy szombati napon voltunk nálad. Áldom az eget, hogy amikor meghallottam, hogy szeptembertől zárják az országhatárokat, gyorsan úgy döntöttünk, hogy előtte még meglátogatunk téged. Most visszagondolva rá kell jönnöm, hogy milyen iszonyatosan naiv voltam akkor. Azt gondoltam, hogy a zárás maximum egy-két hónapra szól, és novemberben, de legrosszabb esetben karácsonykor biztosan találkozhatunk. Amikor aznap kora este eljöttünk tőled, és elbúcsúztunk, meg sem fordult a fejemben, hogy ez a búcsú ennyi időre szólhat. Most március közepe van, és ez azt jelenti, hogy hat és fél hónapja nem láttalak és nem ölelhettelek át. Ez azonban csak a kisebbik gond. Sokkal jobban zavar a gondolat, hogy az unokáiddal sem találkozhatsz. Boldizsár még nem felejtett el téged, időről időre néha szóba kerülsz te és Csilla húgom is, de látom, hogy halványodnak az emlékek. Még csak most lesz négyéves, és ez az a kor, amikor a gyerekek nagyon könnyen elfelejtik azt, ami egy-két éve történt. Már nem emlékszik az előző lakásunkra sem, pedig másfél évig élt ott, ahogy hiába próbáljuk vele felidézni a tengerparti nyaralásunkat, ő mindig rávágja, hogy még sosem járt tengernél. Nem szeretném, hogy a nagymamája is erre a sorsra jusson a memóriájában. Beszélünk neki rólad, emlegetünk téged, de ha sokáig így folytatjuk, inkább csak egy távoli alak leszel a fejében, aki időnként feltűnik a szülei meséiben, nem pedig egy valódi szerető nagymama, akihez öröm ellátogatni, és akinek annyira csodálatos enni az ellenállhatatlan tyúkhúsleveséből.

Elveszett idő

Boldizsár még a kisebbik problémát jelenti. Ott van Fruzsina is, aki most lesz csak 17 hónapos, és 10 hónapos volt, amikor utoljára találkoztatok. Lemaradtál arról, amikor elkezdett – igen későn – mászni, lemaradtál az első lépéseiről, nem láthattad azt sem, ahogy megtanult járni, nem hallhattad az első szavait és nem láthatod, ahogy szinte napról napra kinyílik az értelme és egyre okosabb lesz, ahogy azt sem, hogy milyen sok foga kinőtt már, amikkel olyan gyönyörűen tud mosolyogni az emberre, hogy attól bármikor elolvadunk. Tudom, küldünk fényképeket és videókat, de ez össze sem hasonlítható az élő találkozás élményével. Ennél is nagyobb baj, hogy pont abban az életszakaszában nem találkozhatsz vele, amikor elkezd kötődéseket kialakítani a szűk családján kívül is.

A másik nagymamájával is csak egy-két havonta találkozik, de őt már megismeri, és nagyon szereti, hatalmasakat játszanak együtt. Ez egyrészt csodálatos, másrészt szomorúvá tesz, hogy neked ebben egyáltalán nem lehet részed, és amikor legközelebb Fruzsinával találkozhatsz, a kis babahájas úgy fog majd rád nézni, mintha életében akkor látna téged először. Szokás azt mondani, hogy majd bepótoljuk, ami itt kimaradt, de ezt nem lehet bepótolni. Ez mind elveszett idő, amit sosem kapunk vissza. Fruzsi nem kezd újra járni tanulni, és az első szavai kimondása is megtörtént már: ezeket az eseményeket már sosem tudjuk megosztani veled. És ilyenkor eszembe jut az is: biztosan van értelme ennek az egésznek? Biztosan jó ötlet családokat több mint fél évre – és ki tudja még, hol lesz a vége – elszakítani egymástól csak azért, mert egy határ két különböző oldalán vannak?

Határzár

Amikor szeptemberben lezárták a határokat, sokan már akkor is értetlenkedtek a döntésen, hiszen a vírus már rég itt volt köztünk. Jelenleg Szlovákiában és Magyarországon is rosszak a számok, sorra jönnek a korlátozó intézkedések határon innen és túl, de mégis úgy érzem, nem lehet ennyi időt elvenni egy család életéből úgy, hogy annak egysége ne sérüljön. Tudod jól, hogy én itthonról dolgozom, Eszter jelenleg GYED-en van, Fruzsi itthon van velünk, Boldi pedig karácsony előtt nem járt óvodába, ami pont azért történt, hogyha úgy alakul a szabályozás, hogy menni tudunk hozzád az ünnepekben, akkor mehessünk, és ne kockáztassuk azt, hogy megfertőzünk téged. Tudom, hogy te is otthon vagy, és Csillán kívül szinte senkivel sem érintkezel: ha nem is havonta, de azért meg lehetett volna oldani az elmúlt fél évben egy-egy találkozást köztünk úgy, hogy az biztonságos legyen.

Néhányan javasolták még a harmadik hullám érkezése előtt, hogy egyszerűen csak menjek a határra, mert vannak jó fej határőrök, akik átengednek azzal, hogy családlátogatásra megyek, és nem kell utána két hétre karanténba vonulnom. A szabályozások sokszor nehezen áttekinthetők, pláne, hogy egy ilyen utazáskor nemcsak egy, hanem két ország folyton változó szabályaira kell odafigyelni, én pedig nem kockáztathatom meg, hogy egy alig másfél – és egy alig négyéves gyerekkel nekiindulok autóval egy száz kilométeres útnak, nem tudva biztosan, hogy egyáltalán átengednek-e a határon. Ha ez még sikerül is, még mindig ott van a visszaút, ahol bármikor megeshet, hogy két hétre karanténba kerülök családostul. Senkinek sem jó így, mégis így van, mert a döntéshozók listáján most az utolsó helyek egyikén szerepel, hogy családtagok láthassák egymást.

Mégis mikor?

Tudom, sok családban vannak ennél sokkal komolyabb problémák, de ettől még idegesít, hogy tehetetlennek érzem magam, ahogy idegesít az is, hogy egy nyomorult országhatár miatt elszakítottak a családom egy részétől. Tudom, hogy nem hívlak telefonon elégszer, de sosem voltam jó a telefonos kapcsolattartásban: nemcsak veled, mással sem. Hiányzol, de még ennél is rosszabb, hogy a gyerekek nem lehetnek veled és nem ismerhetik meg az egyik nagymamájukat, aki nagyon szereti őket. Te sem leszel már fiatalabb, jó lenne, ha a gyerekek addig tudnának játszani veled, míg van hozzá erőd, és minél többet láthatnál abból, ahogy felcseperednek. Nekem ez hatalmas élmény, az ad erőt ebben az egész francos járványhelyzetben, hogy ezt láthatom és a része lehetek. Nagyon örülnék, ha minél kevesebbről maradnál le, és nem jutnánk el odáig, hogy Boldizsár is idegenként nézzen rád, és újra a nulláról kelljen felépíteni a kettőtök kapcsolatát. Szeretném ezt a levelet pozitívan befejezni, de nem megy. Nem látom a végét. Most mondjam azt, hogy majd az augusztusi születésnapodat már biztosan együtt ünnepeljük? Az se neked, se nekem nem lesz vigasz. Sorra mennek el mellettünk az ünnepek, és már nem látom a garanciát arra, hogy hirtelen majd visszatérünk a régi kerékvágásba. És attól is félek, hogyha lesz is nyitás, az országhatárokon való kekeckedés egy darabig még utána is velünk marad. Csak annyit tudok mondani, hogy szeretünk, hiányzol, és amint lehet, mi biztosan megyünk hozzád. Remélem, ez minél előbb lesz.