nlc.hu
Életmód
A világ leghíresebb kémnői a Fehéregértől a Kreol Istennőig

A világ leghíresebb kémnői a Fehéregértől a Kreol Istennőig

Nemrég hatalmas botrányt kavart egy leleplező videó, amelyben az osztrák alkancellár jól jövedelmező állami megbízásokat ígért egy állítólagos orosz oligarchának, cserébe azért, ha megveszi neki a Kronen Zeitungot. Heinz-Christian Strachét egy titokzatos szőke nő húzta csőbe – de nem ő volt az első „kémnő”, aki komoly hatással volt kora társadalmi és politikai eseményeire.

Az elmúlt hetekben sokat cikkezett a sajtó arról a „titokzatos szőke nőről”, aki egy orosz oligarcha unokahúgának adva ki magát lépre csalta Heinz-Christian Strache osztrák alkancellárt. Idén májusban két német újság leleplező videót hozott nyilvánosságra az ÖFP elnökéről: a 2017-es, Ibizán készült rejtett kamerás felvétel tanúsága szerint a politikus zsíros állami megbízásokat ígért az Aljona Makarovaként bemutatkozó nőnek cserébe azért, ha pénzügyi támogatást nyújt a pártjának, és felvásárolja nekik a legnagyobb osztrák bulvárnapilapot, a 700 ezres példányszámú Kronen Zeitungot.

Strache – és vele a komplett osztrák kormány – belebukott a botrányba; az újságírók azóta is csak találgatni tudják, ki lehetett az a hosszú hajú, elegáns nő, aki csőbe húzta a politikust. A Kronen Zeitung nemrég azt írta, hogy egy bosnyák egyetemista volt, aki naponta 6-7 ezer eurót (kb. 2 millió forintot) kapott az alakításáért; mások szerint az orosz titkosszolgálat, az FSZB képezte ki; megint mások szerint a németeknek dolgozott.

Talán soha nem tudjuk meg, ki ő valójában, de annyi biztos, hogy a közreműködésével megrendezett honeytrap-akció komoly hatással volt az osztrák belpolitikára, és az ismert szélsőjobboldali Strache lejáratásával alaposan átrendezte az európai erőviszonyokat is. Izgalmas figura, igazi femme fatale, nem csodálkoznánk, ha egy szemfüles hollywoodi producer filmet forgatna a történetéből. Persze nem ő volt az egyetlen vonzó, érdekes és titokzatos hölgy, aki nagy befolyással volt kora társadalmi és politikai eseményeire. Összeállításunkban az újkor öt leghíresebb kémnőjét mutatjuk be.

Mata Hari: aki csókot dobott a kivégzőosztagnak

Minden idők leghíresebb kémnője Mata Hari (polgári nevén Margaretha Geertruida Zelle) volt. A szegény szatócscsaládból származó gyönyörű holland lány több férjet is elfogyasztott, mire az 1900-as évek elején Párizsba költözött, hogy színésznő legyen. Ez ugyan nem jött össze neki – a sorozatos kudarcok miatt egy időben kénytelen volt festőknek modellt állni, és ócska utazócirkuszokban műlovarnőként fellépni, csak hogy el tudja tartani magát –, mégis világhírű lett: miután 1905-ben „egzotikus jávai hercegnőként” bemutatkozott a Musée Guimet színpadán, sorra lépett fel a közkedvelt párizsi szórakozóhelyeken, ahol erotikától fűtött, lenge öltözékben előadott táncestjeivel hatalmas sikert aratott.

A kurtizán Mata Hari (Fotó: Fine Art Images/Heritage Images/Getty Images)

Mata Hari rövid idő alatt Európa-szerte ismert lett, táncolt Madridban, Monte-Carlóban, Berlinben, Bécsben és Rómában is. Fellépéseit ismert üzletemberek, politikusok, művészek, magas rangú katonák látogatták, rengeteg befolyásos barátot és még befolyásosabb szeretőket gyűjtött, aminek jó hasznát vette, miután 1914-ben kitört az első világháború.

Zelle jó kapcsolatainak és holland állampolgárságának köszönhetően a háború ideje alatt is szabadon mozoghatott Európában. 1916-ban beleszeretett egy fiatal orosz tisztbe, Vagyim Maszlov kapitányba, akit élete szerelmének nevezett. Miután Maszlov egy tűzharcban súlyosan megsebesült, a frontra utazott, hogy meglátogassa: ekkor szervezték be a Deuxième Bureau, a francia katonai hírszerzés ügynökei, akik csak azzal a feltétellel engedték oda a férfihez, ha vállalja, hogy Franciaországnak kémkedik. Zellének egymillió frankot ajánlottak, hogy megkörnyékezze Vilmos koronaherceget, a német trón várományosát, és katonai titkokat szedjen ki belőle. Vállalta is a feladatot, és 1916-ban Madridba utazott, hogy találkozzon egy német katonai attaséval, és megpróbáljon összehozni egy találkozót a koronaherceggel. Zelle állítólag azt is felajánlotta, hogy pénzért francia katonai titkokat ad át a németeknek, de azt nem tudni, hogy a kapzsiság vezette-e, vagy így próbált beférkőzni a német vezetés bizalmába.

Végül egy belgiumi küldetés pecsételte meg a sorsát. A Deuxième Bureau brit hírszerzési információkra hivatkozva megvádolta, hogy Franciaországnak dolgozó belga kettős ügynökök nevét adta át a németeknek, és ezzel legalább ötvenezer francia katona halálát okozta – igaz, történészek szerint ennek a fele sem volt igaz: a Georges Clemanceau vezette francia kormánynak egyszerűen szüksége volt egy bűnbakra, akit felelőssé tehet a sorozatos katonai kudarcok miatt, és a „feslett életű táncosnő” tökéletes volt erre a szerepre.

Mata Hari a letartóztatása után (Fotó: Corbis via Getty Images)

Mata Harit 1917. február 17-én tartóztatták le a párizsi Champes Elysées-n lévő hotelszobájában. Még abban az évben bíróság elé állították, és bár mindvégig tagadta, hogy elárulta volna választott hazáját, Franciaországot, kémkedés vádjával halálra ítélték. Kivégzésére 1917. október 15-én került sor. Szemtanúk szerint csinos kiskosztümöt, mélyen kivágott blúzt és fehér kesztyűt viselt. Nem engedte, hogy bekössék a szemét, és búcsúzóul csókot dobott a kivégzőosztag katonáinak.

Nancy Wake: a kis „Fehéregér”, akitől rettegett az SS

A második világháború alatt a francia ellenállás egyik legjelentősebb alakja egy apró, új-zélandi születésű nő, Nancy Wake volt. Wake 1939-ben költözött Marseille-be, miután hozzáment egy tehetős francia gyároshoz, Henri Edmond Fioccához. A háború kitörése után egy ideig mentőautó-sofőrként dolgozott, majd 1940-ben, a német megszállás után csatlakozott a földalatti mozgalomhoz. Eleinte futárkodott, majd részt vett az Ian Garrow, a brit hadsereg kapitánya által szervezett titkos hálózat munkájában, amely angol és amerikai katonákat csempészett Angliába a megszállt francia területekről. Wake híres volt arról, hogy lehetetlen elkapni, ezért a Gestapo tisztjei csak Fehéregérként emlegették. A német ügynökök mindent megtettek, hogy elfogják: lehallgatták a telefonját, elkobozták a postáját – de hiába, újra és újra kicsúszott a karmaik közül.

Miután 1942-ben a Wehrmacht Franciaország déli részét is megszállta, Wake élete komoly veszélybe került. Addigra már a Gestapo halállistájának tetején szerepelt a neve, a németek ötmillió frankos vérdíjat tűztek ki a fejére. Miután Garrow kapitány szervezetét lebuktatták, a Pireneusokon keresztül Spanyolországba, majd Nagy-Britanniába szökött. „Egy kis púder, egy kis pia útközben, és simán átsétáltam a németek ellenőrzőpontjain. Csak rákacsintottam a katonákra, és sejtelmes képpel megkérdeztem tőlük, »Fiúk, nem akartok megmotozni?« Istenem, micsoda egy kikapós kis szemétláda voltam” – emlékezett vissza.

Nancy Wake (Fotó: Keystone/Hulton Archive/Getty Images)

Angliában részt vett a „Churchill titkos hadseregeként” ismert Special Operations Executive (SOE) kiképzésén. Kiképzője, Vera Atkins visszaemlékezései szerint remek céllövő volt, aki felderítésben és túlélőképességekben is messze túltett a férfitársain. Az SOE-t ellenséges országokban végrehajtott szabotázsakciókra hozták létre. 1944-ben Wake-et is ledobták az ellenséges vonalak mögé, onnantól kezdve a franciaországi Auvergne vidékén tevékenykedett, a helyi maquis-csoportok (a francia ellenállás fegyveres csoportjai – a szerző) fegyver- és élelmiszer-ellátásának megszervezése volt a dolga. A verbuválásban is fontos szerepet vállalt, részben neki köszönhető, hogy az Auvergne-ben harcoló maquis-csoportok néhány hónap alatt gyülevész partizánbandából erős, 7500 főt számláló haderővé váltak.

Wake a harctól sem riadt vissza, rendszeresen részt vett a hidak, vasútvonalak és német konvojok elleni támadásokban. A törékeny ausztrál nő hatalmas tiszteletnek örvendett a marcona francia partizánok között, különösen azután, hogy egy rajtaütés során puszta kézzel végzett egy német őrszemmel. „Megtanítottak erre a dzsúdó-torokütésre vagy mifenére az SOE-nél, gondoltam, kipróbálom – mondta később erről. – Egyetlen egyszer használtam, reccs, és már halott is volt. Én lepődtem meg a legjobban, hogy működött.”

A francia védelmi miniszter Maurice Giraud adja át a kitüntetést Nancy Wakenek (Fotó: Getty Images)

Egy másik alkalommal ötszáz kilométert biciklizett, hogy eljuttathasson egy rádióüzenetet a szövetségeseknek. Minden gond nélkül átkerekezett az ellenséges vonalakon, leadta a drótot, és már aznap vissza is indult, alig 72 óra alatt teljesítette a veszélyes küldetést.

Wake a háború után tudta meg, hogy miután Angliába utazott, a Gestapo elfogta és halálra kínozta a férjét. Henri a végsőkig kitartott mellette, nem árulta el kínzóinak, hogy hol bujkál a felesége. A háború után szinte minden létező francia, brit és ausztrál kitüntetést megkapott. Újra férjhez ment, dolgozott hírszerzőként, és belekóstolt a politikába is, végül egy hosszas franciaországi és ausztráliai kitérő után Londonban telepedett le. The White Mouse címen kiadott emlékirataiból hatalmas bestseller lett. 2011 augusztusában, 98 éves korában halt meg a londoni Kingston Hospitalban, hamvait végrendeletének megfelelően a franciaországi Montluçon közelében szórták el.

Ethel Rosenberg: aki átadta az atomtitkot a Szovjetuniónak

Ethel Greenglass Rosenberget és férjét, Juliust 1953-ban végezték ki a rettegett Sing Sing börtönben. Villamosszékben végezték, mert bűnösnek találták őket abban, hogy titokban atomtitkokat adtak át a Szovjetuniónak – igaz, ezt azóta sem tudták minden kétséget kizáróan rájuk bizonyítani. Ethel szerepe különösen vitatott, fiai a mai napig küzdenek azért, hogy édesanyjukat rehabilitálják.

Ethel Greenglass 1915 szeptemberében született egy manhattani zsidó családban. Fiatalkorában színész- és énekesnőnek készült, de végül titkárnői állást vállalt egy hajózási társaságnál. Aktívan részt vett a helyi szakszervezetek és az amerikai ifjúkommunista liga munkájában, itt ismerte meg későbbi férjét, Juliust is, akivel 1939-ben házasodtak össze.

Ethel Greenglass Rosenberg és férje Julius (Fotó: Heritage Images/Getty Images)

Julius Rosenberg 1940-ben Forth Monmouth-ban, az amerikai hadsereg New Jersey-i híradós egységénél kapott mérnöki állást. Egy évvel később főmérnöknek nevezték ki, állítólag ekkoriban szervezte be Szemjon Szemenov, az NKVD hírhedt ügynöke, akivel Bernard Schuster, az amerikai kommunista párt egyik magas rangú vezetője hozta össze. A vádak szerint Julius a szovjetek megbízásából kiterjedt kémhálózatot épített fel Amerikában, amelyhez felesége, Ethel mellett annak bátyja, David Greenglass, Harry Gold kémikus, Morton Sobell, a General Electric mérnöke és Klaus Fuchs, a hadsereg Los Alamos-i kísérleti bázisán dolgozó német tudós is csatlakozott.

A periratok szerint szerint a Rosenberg házaspár évekig kémkedett a Szovjetuniónak, tartótisztjüknek, Alekszandr Feliszkovnak több ezer szigorúan titkos dokumentumot adtak át – köztük a Lockheed P-80 Shooting Star sugárhajtású vadászrepülőgép tervrajzait és a Manhattan terv dokumentációját.

A Rosenberg házaspárt cinkosaikkal együtt 1950 júniusában kapcsolták le, miután kiderült, hogy Klaus Fuchs, aki a Manhattan terven is dolgozott, fontos dokumentumokat adott át a szovjeteknek. Fuchs letartóztatása után feladta Harry Goldot, aki cserébe David Greenglasst mártotta be. Greenglass egy, az FBI-jal kötött vádalku keretében Rosenbergékre vallott: vallomása alapján először Juliust, aztán Ethelt is letartóztatták.

“Kegyelmet a Rosenbergereknek” tüntetés Milánóban (Fotó: FPG/Archive Photos/Getty Images)

A nőt azzal vádolták meg, hogy fontos szerepet játszott a kémhálózatban, ő gépelte le például azokat a jegyzeteket, amelyeket Los Alamosból csempésztek ki. Ethelt 1951. március 6-án állították bíróság elé, férjével együtt kémkedés miatt kellett felelnie. A tárgyaláson Greenglass azt vallotta, hogy átadta nekik a Nagaszakira ledobott atombomba, a „Fat Man” keresztmetszeti rajzát, amit 1945-ben szerzett meg.

A Rosenberg házaspár mindvégig tagadta bűnösségét. Mindhiába – 1951. április 5-én halálra ítélték őket. Az ítélet kihirdetése után nemzetközi mozgalom indult azért, hogy kegyelmet kapjanak, mások mellett Jean-Paul Sartre, Jean Cocteau, Albert Einstein, Bertolt Brecht, Frida Kahlo, Diego Rivera, Pablo Picasso és XII. Pius pápa is kiállt az ártatlanságuk mellett. Hasztalan, 1953. június 19-án mindkettejüket kivégezték. A szemtanúk szerint Ethel nem adta könnyen az életét. Amikor az első áramütés után megvizsgálták, még dobogott a szíve, ezért újra a villamosszékbe ültették. Testét férjéével együtt a New York-i Pinelawn temetőben hantolták el, több mint ötszázan kísérték őket utolsó útjukra.

Josephine Baker: a kottáiban csempészte ki a láthatatlan tintával írt jelentéseket

Josephine Baker amerikai származású francia énekesnő, táncosnő és emberi jogi harcos 1906-ban született Missouriban. Származását sűrű titok lengi be: anyja, Carrie McDonald, apja – talán – Eddie Carson varietédobos volt, de az ő személyét sokan vitatják. „Az apa ismert volt, de (a születési anyakönyvi kivonatban) csak mint »Edw« szerepelt… Szerintem Josephine apja fehér volt – így gondolta Josephine és a családja is” – írta róla életrajzi könyvében fogadott fia, Jean-Claude Baker.

Josephine tizenkét éves korában kimaradt az iskolából; tizenhárom évesen már táncosként és utcai előadóművészként dolgozott, tizenöt évesen pedig csatlakozott a St. Louis-i kórushoz. Később egy New York-i revütársulattal lépett fel, amely La Revue Negre néven Párizsban is turnézott.

Josephine Baker (Fotó: General Photographic Agency/Getty Images)

Baker 1925 októberében Franciaországba költözött, ahol azonnal zajos sikert aratott. „Ki nem állhattam Amerikát, én voltam az egyik első színes bőrű amerikai, aki Párizsba költözött” – emlékezett vissza a The Guardiannek adott 1975-ös interjújában. Mata Harihoz hasonlóan erotikus táncosként alapozta meg a karrierjét, ő volt a híres Folies Bergère egyik legnagyobb sztárja. Kortársai csak Kreol Istennőként emlegették; „A legfantasztikusabb nő, akivel találkoztam” – mondta róla Ernest Hemingway.

Mivel sajátja nem lehetett, 1947-ben elhatározta, hogy árva gyerekeket fogad örökbe a világ minden részéről. Összesen tizenkét, különféle bőrszínű és etnikai hátterű kicsit vett magához, ők voltak Baker szivárványcsaládja; mindegyiküket eredeti hite és vallása alapján nevelte, hogy bebizonyítsa, a rasszizmus nem velünk született dolog, és az emberek alapvetően képesek arra, hogy a társadalmi, kulturális és vallási különbségeik ellenére szeretetben éljenek egymással.

Sokan tudják róla, hogy a faji egyenlőségért folytatott küzdelem egyik élharcosa volt: nem volt hajlandó olyan helyen fellépni, ahonnan kitiltották a fekete vendégeket, és 1963-ban a híres Washingtoni menetelésen Martin Luther King oldalán is felszólalt. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy a második világháború alatt a francia ellenállásnak is nagy segítségére volt: őt is a Deuxième Bureau szervezte be, miután Németország 1939-ben lerohanta Lengyelországot.

Josephine a Savoy Hotel előtt 1945-ben (Fotó: Keystone/Hulton Archive/Getty Images)

Baker ünnepelt sztárként bejáratos volt a párizsi olasz nagykövetségen rendezett partikra, ahol a német, olasz és japán tisztek között mozogva rengeteg információt gyűjtött a német csapatmozgásokról – anélkül, hogy bárkiben gyanút keltett volna.

Miután Németország megszállta Franciaországot, Château des Milandes-ba költözött, ahol számos olyan embert bújtatott, akik részt vettek a Charles de Gaulle vezette Szabad Francia Erők mozgalomban. Mivel ismert előadóként továbbra is szabadon mozoghatott Európában, rendszeresen szállított információkat a franciaországi német repülőterekről, hadikikötőkről és csapatösszevonásokról az angol titkosszolgálatnak, a láthatatlan tintával írt titkos jelentéseket a kottáiban vagy a fehérneműjére gombostűzve csempészte ki az országból. A háború után több francia érdemrendet is kapott, az ellenállásban végzett munkájáért maga de Gaulle tüntette ki.

Anna Chapman: a „lánghajú orosz szépség”

Anna Chapmant (eredeti nevén Anya Vaszilievna Kuscsenkót), vagy ahogy sokan emlegetik, a „lánghajú orosz szépséget” 2010-ben tartóztatták le, miután kiderült, hogy részt vett egy Amerikában működő orosz kémhálózat munkájában. A csoport feladata az volt, hogy beszivárogjon a New York-i politikai és társadalmi elit felső köreibe, és titkos információkat szedjen ki belőlük, de nem végezték túl jól a munkájukat, lekapcsolásukkor az amerikai kémelhárítás már évek óta figyelte őket.

A saját bevallása szerint 162-es IQ-val rendelkező, közgazdász diplomás Champman különösen ügyetlen volt – nem csoda, hiszen semmiféle hírszerző tapasztalata nem volt, így ahhoz sem értett, hogy hatékonyan álcázza a tevékenységét. Pedig a Volgográdból származó fiatal nő szó szerint beleszületett a kémkedésbe, apja Vaszilij Kuscsenko diplomata a nyolcvanas években a KGB egyik magas rangú tisztviselője volt.

Fotó: Danny Martindale/WireImage

2001-ben feleségül ment egy angol férfihez, Alex Chapmenhez, így orosz-angol kettős állampolgárként, brit útlevéllel utazhatott ki Amerikába. Miután tönkrement a házasságuk, a nő Manhattanbe költözött, hogy a Kremlnek kémkedjen: egy FBI-ügynök szerint a feladata az volt, hogy megkörnyékezze az Obama-adminisztráció egyik magas rangú tisztviselőjét. Nem sikerült neki. Miután egy fedett ügynök lebuktatta, apja tanácsára átadta az útlevelét az amerikai rendőrségnek, és tárgyalása után egy orosz-amerikai fogolycsere keretében Moszkvába deportálták.

Hazatérve ünnepelt híresség lett belőle. Több ügynöktársával együtt kitüntették, majd modell- és politikusi karrierbe kezdett. A Maxim férfimagazin Oroszország száz legszexibb nője közé választotta, és egy provokatív fehérneműkben készült fotósorozatot is közölt róla. Chapman azóta is celebstátuszt élvez. Amikor Jay Leno, az NBC The Tonight Show-jának műsorvezetője egy interjú során megkérdezte Joe Biden alelnöktől, hogy miért utasították ki a gyönyörű fiatal nőt, Biden viccesen csak annyit válaszolt: „Hadd fogalmazzak egyértelműen. Nem az én ötletem volt, hogy hazaküldjük.”

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top