Ez az anyuka otthagyta a munkahelyét, hogy autista fiával járhasson iskolába

Öt évvel ezelőttig Maria Gariup könyvelőként dolgozott, amikor azonban eljött a pillanat, hogy kamasz fiának középiskolát válasszanak, úgy döntött, hogy felhagy a munkával. Nem azért tette ezt, mert nem jött volna jól a fizetése, hanem azért, mert hosszú távon jobb befektetésnek látta, ha autista fiával, Alessióval együtt tanul, és minden segítséget megad neki, hogy sikeresen leérettségizzen, akárcsak a kortársai.

Maria és Alessio egy észak-olasz városka, Cividale del Friuli mezőgazdasági szakközépiskolájába jártak, ahova nem is volt olyan egyszerű bejutniuk: „Azt mondták, hogy a középiskola már nem Alessiónak való, de minél többször hangzott el ez a mondat, én annál határozottabban kitartottam amellett, hogy nem vehetik el a tanulás lehetőségét a fiamtól. Hosszas egyeztetések árán sikerült elérnünk, hogy Alessio elkezdhesse a középiskolát, azzal a feltétellel, hogy én is mellette maradok, és segítem a tanulását” – meséli az nlc-nek Maria, aki szívesen hozta meg ezt az áldozatot a gyerekéért. Komoly erőfeszítéseiknek meglett a gyümölcse, június végén ugyanis mindketten sikerrel teljesítették a záróvizsgát: Alessio leérettségizett, Maria pedig már meglévő érettségijét bővítette ki szakmai tárgyakkal.

Maria és Alessio (Fotó: magánarchívum)

Alessio problémamentes babavárás után, egészségesen jött a világra, és szépen fejlődött, ám másfél-két éves korában leállt a beszédfejlődése, magába zárkózott, és nem kommunikált senkivel. „Rögtön tudtuk, hogy valami nincs rendben vele, de fogalmunk sem volt, mi lehet a baj. A diagnózist a harmadik születésnapja után pár hónappal állították fel, de különösebben nem mélyedtek bele, hogy ez mit is jelent, és mivel jár együtt, ezért nekünk kellett részletesen utánaolvasni, hogy megtudjuk, mire számíthatunk. Vegyes érzelmek kavarogtak bennünk, egyrészt nagyon elkeseredtünk, másrészt reménykedtünk benne, hogy van esély a javulásra. Leginkább abban bíztunk, hogy képes lesz újra beszélni. Abban az időben még keveset lehetett hallani az autizmusról, ezért a családtagjainknak nagyon nehéz volt elmagyarázni, hogy mivel állunk szemben – nehezen értették meg, hiszen ők azt láttak, hogy a kisfiunk egészségesen jött a világra, és egy jó ideig nem is volt vele semmi gond. Nem nagyon tudtak mit kezdeni azzal, hogy felhagyott a beszéddel, és teljesen magába zárkózott” – emlékszik vissza az anyuka.

Az olasz törvények lehetővé teszik, hogy az autizmussal élők is „normál” iskolába járhassanak, ami Maria szerint rendkívül jó lehetőség nekik a beilleszkedésre és a fejlődésre, a baj csak az, hogy a pedagógusok sajnos nincsenek igazán felkészülve arra, hogy ezeket a gyerekeket is terelgessék a tanulás útján.

„Én mindig is optimista voltam, és pozitívan tekintettem a jövőbe, a mai napig hiszek abban, hogy Alessio egyre több mindenre lesz képes, még akkor is, ha ez mindannyiunk részéről komoly munkát igényel, és nem mellesleg anyagilag is megterhelő. Amikor felkínálták a lehetőséget, hogy vele együtt járhatok iskolába, egy percig sem volt kérdés számunkra a férjemmel, hogy igent mondunk, mert a fiunk fejlődése nekünk mindennél fontosabb. Mivel egyetlen kísérőtanár sem vállalta volna el Alessiót, félbe kellett volna hagynia a tanulmányait, és alig találkozhatott volna korabeli gyerekekkel. Azt éreztük, hogy ha annyiban hagyjuk, nemcsak a tanulás lehetőségét veszíti el, hanem mindent. Így viszont – még ha csak csendes megfigyelőként is – nap mint nap részese lehetett a tinik életének, és nem mellesleg nagyon sok új dolgot tanulhatott mind a gyerekektől, mind a tanároktól.”

Amikor a középiskola első évében jártak, Maria megpróbált részmunkaidőben dolgozni a tanulás mellett, rá kellett jönnie azonban, hogy a kettő együtt nem működik, így ezzel is felhagyott, és minden figyelmét kamasz fiának szentelte. 

Bár Alessio így is kapott egy kísérőtanárt, ő nem volt ott vele minden tanórán, így az anyukájának különösen fontos szerep jutott: „Az iskolában amolyan összekötőnek éreztem magam a fiam és a tanárok között, itthon pedig tovább folytattuk a közös tanulást, házi feladatokat írtunk, és készültünk a számonkérésekre. Eleinte nehéz volt beilleszkedni az osztályba, hiszen az eredetileg a gyerekek és a tanárok felségterülete, idővel azonban megszoktuk és meg is szerettük egymást. Mindent megtettem azért, hogy ne azt gondolják, hogy azért jöttem ide, hogy anyáskodjak felettük, és mindenbe beleszóljak, hanem azért, hogy az osztálytársuk legyek. Igazán boldoggá tettek, amikor minket is elkezdtek meghívni a születésnapi bulikra és a közös pizzázásokra, biztos vagyok benne, hogy továbbra is tartani fogjuk a kapcsolatot, hiába jártuk ki az iskolát” – mondja Maria, akinek nagyon fontos volt, hogy Alessio szakmát szerezzen.

Így, hogy van egy képesítés a kezében, a fiú sokkal több lehetőség közül választhat a jövőben. Az anyuka azt szeretné, hogy a fia is ugyanúgy munkába állhasson, mint a vele egykorúak: „Kezdetben nyilván nagyobb figyelemre, több türelemre és segítségre lesz szüksége, de hiszek abban, hogy képes az önálló munkára, és sikerrel el tud majd helyezkedni az agrárszakmában.”