„Jön egy idegen, aki az első helyre lép a gyereked életében” – Hogyan lehetsz jó anyós?

Az anyósok méltatlanul rossz színben vannak általában feltüntetve, pedig őket is meg lehet érteni: egy teljesen új embert kell befogadni a családba, ami nem olyan egyszerű dolog.

Kun Gabi

2021. November 03.

Az anyósoknak rossz a marketingje, nem létezik, hogy minden anyós olyan borzasztó sárkány lenne, ahogy azt általában a menyek történeteiből visszahalljuk. Valószínűleg az anyósok esetében is az történik, hogy hangosabbak azok, akik panaszkodnak a férj anyjára, és a pozitív vélemények elvesznek mellettük. Érthető, hiszen ugyanezt a jelenséget tapasztaljuk nagyjából minden Facebook-poszt alatt is, miért ne működne így az életben és pont az anyósokkal is?

Az anyósoknak sem könnyű

Egy anyós és menye meséltek a saját kapcsolatukról, és hogy nekik hogyan sikerült úgy kialakítani a határokat, hogy az mindenkinek megfeleljen. Erika és Anna nem voltak annyira jóban a megismerkedéskor, de aztán lépésről lépésre képesek voltak közeledni egymáshoz a család érdekében. „Nem akartam elveszteni a fiamat – kezdi az anyós, Erika –, és beláttam, hogy ha nem változtatok, nem fogadom el Annát teljes családtagnak, akkor az lesz a vége, hogy eltávolodik tőlem a gyerekem, mert a feleségét fogja választani. A legnehezebb az anyós létben az, hogy jön kívülről egy idegen, aki az első helyre lép a gyereked életében. Ráadásul ezt az új embert úgy kellene kezelned, mintha a családod tagja lenne, miközben teljesen más háttérrel, más családi szokásokkal és hagyományokkal érkezik, ami szinte egyenes út a neheztelésekhez, kommunikációs problémákhoz.

Az anyóssá válás útja azért nehéz, mert tele van elengedéssel, nemcsak a gyerekemet kellett elengedni, hanem az évtizedes családi szokásokat is, hogy teret engedjek az új családtagnak, a menyemnek.

Erika menye, Anna nem tudott az anyós belső küzdelmeiről, csak a távolságtartása tűnt fel neki az első időkben: „Amíg nem voltunk házasok a fiával, addig Erika megtartotta a két lépés távolságot tőlem – meséli Anna. – OIyan érzés volt, mintha kivárna, hogy hátha eltűnök a képből, és arra számítana, hogy úgysem lesz hosszú életű a kapcsolatunk. Néha egészen sértő is volt, például amikor nem tett nekem terítéket a karácsonyi ünnepi asztalra, és látványosan csodálkozott, hogy megjelentem én is a családi ünnepen. Voltak ilyen kis fricskái, de igazából nem bántódtam meg rajta, inkább elmondtam az érzéseimet a páromnak és ő próbált anyóssal beszélni, hogy legyen kedvesebb, nyitottabb velem. Szerencsére Erika is hamar belátta, hogy mindannyiunk érdeke az, hogy jóban legyünk egymással és közeledni kezdett felém, megtisztelt azzal, hogy befogadott a családjába.”

Képünk illusztráció (Jelenet az Anyád napja című filmből)

Erika hozzáteszi, hogy szerinte az ő esetükben rajta múlt az, hogy jó legyen az anyós-meny kapcsolat: „Így visszatekintve azt látom, hogy teljesen az én saram lett volna, ha elmérgesedik köztünk a helyzet Annával. A menyem az elejétől kezdve jó szándékkal, kedvesen és tisztelettel közeledett felém, csak épp én a saját lelki vívódásaim miatt voltam vele olyan pokróc és elutasító. Nem a személyével volt problémám, hanem azzal, hogy »elveszi a fiamat«, átalakítja a jól bejáratott családi működésünket, például a menyemet hibáztattam, amiért ritkábban ugrik fel hozzám a gyerekem ételért vagy más segítségért – ahelyett, hogy örültem volna, hogy sokkal önállóbbá vált Anna hatására. Tudatosan kellett dolgoznom azon belül, hogy el tudjam engedni a fiamat és bízzak benne, hogy képes fejlődni a kapcsolatunk így, hogy a közvetlen, szoros család számára már nem az anyja, hanem a felesége és később a gyerekei lesznek. A szurkálódásaimat a mai napig szégyenlem, de szerencsére már rég megbeszéltük Annával, hogy mi állt a piszkálódások mögött, bocsánatot is kértem tőle, megértően fogadta, hogy milyen nehéz időszak volt ez lelkileg nekem. Azóta pedig remek a kapcsolatunk, teljesen természetes már, hogy ők a fiammal külön családot alkotnak a mi családunkon belül.”

A legjobbat akarjuk a gyerekeinknek

Jane Adams pszichológus három évtizede a családok dinamikáját kutatja, ebben a témában számos könyvet is írt, véleménye szerint az anyósok nem rosszindulatból olyanok, amilyenek, a viselkedésük abból fakad, hogy a legjobbat akarják a gyerekeiknek. Csak épp a legjobb szerintük nem mindig ugyanaz, akit a gyerek választ, ilyenkor pedig az anyósok nehezen emésztik meg, hogy a döntés már nem az ő kezükben van, hanem át kell adni az irányítást a (felnőtt) gyereknek. A pszichológus a saját példáját írta le, hogy jobban megértsük, milyen az igazán jó anyós: „Emlékszem, amikor a saját anyám gondolta azt, hogy a párom, akit férjnek választottam, nem elég jó hozzám. Annyit mondott, hogy »bármikor hazajöhetsz, ha szeretnél«, mindenki másnak pedig csupa jót mesélt a férjemről, megkereste a jó tulajdonságait, ezeket emelte ki, ha szóba került a veje, és soha nem volt vele szemben ellenséges. Tiszteletben tartotta a döntésemet. Aztán csak párszor hozta fel, hogy »én megmondtam«, amikor válás lett a házasságomból.”

A pszichológus előtt tehát jó példa volt a saját anyja, amikor ő is anyós szerepbe került. De azért nem volt könnyű dolga az elfogadással neki sem. „Kedvesen fogadtam a menyemet – írja Adams –, csak a lányom érezte, hogy ez a kedvesség nem volt annyira lelkes, mint amennyire mutattam.

Amikor megkérdezte, hogy mi bajom van a menyemmel, rájöttem, hogy nem én vagyok itt most a főszereplő és hátrébb kell lépnem, hagyni őket egy párként működni.

Arra kezdtem koncentrálni, hogy a fiam milyen boldog a párja mellett és megvártam, hogy ők jöjjenek hozzám, amikor szükségük volt rám. Bevált a távolságtartás, mert most többet látom a fiamat, mint a házassága előtt.”

A szakember tanácsa egyszerű: úgy lehetünk jó anyósok, ha egyeztetjük a határokat a menyünkkel. Csak akkor lehet ugyanis kiegyensúlyozott a kapcsolat, ha mindkét félnek megfelel az a közelség és távolság, ami köztünk van. Ez annyit jelent, hogy kéretlenül nem mászunk a fiatalok nyakára, nem szólunk bele abba, amiben nem kérik a véleményünket, nem ítélkezünk az életmódjuk felett, és odafigyelünk az új családtag igényeire, szokásaira, habitusára, nem várjuk el, hogy mindenben ő igazodjon hozzánk. Nem könnyű, de igazából csupán pont annyit kell megtenni anyósként a menyünkért, mint bármely más emberi kapcsolatért: ha figyelmet és tiszteletet adunk neki, akkor egy életre megalapozzuk a jó családi viszonyt.