Özlem Cekic egy TED-videóban mesélt arról, milyen volt találkozni azokkal az emberekkel, akik e-mailekben és kommentekben a halálát és lassú kínszenvedését kívánták. Nem bosszút akart állni a névtelen trollokon a politikus, csak be akarta bizonyítani, hogy gyűlöletük tárgya igazából nem az ő személye. Az elmúlt pár évben több száz levélíróval találkozott és beszélgetett, és minden esetben azt tapasztalta, hogy
a gyűlölet szemtől szemben már nem lángol olyan hevesen, sőt a beszélgetések végére meg is szűnik.
A muzulmán politikus fő célja a beszélgetésekkel az, hogy ráébressze az embereket, milyen fontos lenne pont azokkal mélyebben elbeszélgetni, akik nem értenek velünk egyet, mert csak így építhetünk hidakat egymás között.
Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash
Először 2013-ban merült fel Cekicben az ötlet, hogy beszélgetni akar a gyűlölködőkkel, miután a közösségi oldalakon számtalan kommentet és üzenetet kapott durva és agresszív fenyegetésekkel, szidalmakkal. Úgy döntött, hogy az ignorálással nem ér el semmit, viszont ha leül velük beszélgetni, megmutathatja nekik, hogy egy valós ember áll a betűk és a bőrszíne mögött, aki hajlandó meghallgatni őket.
Nem foglalkozott vele, milyen származású, hitvallású, beállítottságú a beszélgetőpartnere, kávézott neonácikkal ugyanúgy, mint radikális muzulmánokkal, és még arra is marad energiája, hogy a közösségi médiában kapott gyalázkodó kommentekre intelligensen és szellemesen reagáljon. Például nemrég azt írta neki egy felhasználó, hogy „Utazz vissza Törökországba egy csak oda szóló jeggyel, és prédikálj a török és kurd honfitársaidnak!”, amire Cekic ennyit válaszolt: „Dániában mindenkinek van hely, és mindenkinek jut gofri.”
De az intelligens közösségi szájkaratén kívül azért leginkább azt az üzenetet lenne fontos meghallanunk Cekictől, hogy beszélni kell egymással. Nem feltételezésekből, álhírekből, hergelésekből és kívülállók ijesztgetéséből véleményt formálni, kirekeszteni és gyűlölködni. Mert szemtől szemben megszűnik a gyűlölet és a rasszizmus, a helyére pedig belép az a vágy, hogy megismerjük a másik embert. A végére pedig talán még arra is ráébredünk, hogy származástól és bőrszíntől függetlenül mind egy fajták vagyunk: csak emberek.
