Küzdelem a szeméttel: villanykörtétől az injekciós tűig mindent hozott a tiszai árhullám

–          Nézd, hattyúfiókák!
–          Hol, hol??
–          Ott, pont a csónak előtt!
–          A PET-palacktól merre?
–          A fehértől jobbra, a pirostól balra. Azon a nagy szeméthegyen, na, látod már?
–          Jaj, látom, nagyon édesek!

Körülbelül így zajlott volna a párbeszéd, ha a gyerekem is velem van, amikor kihajózunk Kisköréről, a KÖTIVIZIG (na jó: Közép-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság) telephelyéről, hogy megnézzük, hogyan fest a Tisza és a Tisza-tó (kevésbé költői nevén: Kiskörei víztározó) így, árvíz után. A hazai folyószabályozás dicsőséges helyszíne ez, az ország második legnagyobb (a mesterségesek közt viszont igenis a legnagyobb) tava. Rajta a Kiskörei vízerőművel (vízlépcsővel) – mit rajta, annak köszönheti a létét. Többek között azért hozták létre 1973-ban, hogy az árvizek ne árasszák el rendre a környéket. Mellékesen villamos energiát is termel. Mostanság pedig még valamit csinál: beleveri az orrunkat a saját szarunkba. Már bocsánat, csak hát tényleg így érzem magam, mikor egy félliteres üdítővel a táskámban odabuszozok, és megállok a végeláthatatlan szemétfolyam előtt, amely csak úgy mellékesen feltorlódott az erőműnél úgy, hogy a víz már nem látszik tőle.

17 ezer négyzetméter kosz 3 méter vastagon

Olyan érdekes, fakó zöldes-pirosas-fehéres színe van ennek az izé… konglomerátumnak, amelyben festőien vegyül az uszadékfa a „kommunális hulladékkal”, ahogyan az itteniek emlegetik a koszos, büdös, összenyomódott és feltorlódott plasztikot. 17 ezer négyzetméter: jelenleg ennyi az uszadékmező (műszó) felülete. Ami látszik, az egyébként – hogy úgy mondjam – csak a szeméthegy csúcsa; lefelé még további három méter vastag a cucc.

Az uszadékmező felülete eléri a 17 ezer négyzetmétert (A szerző fotója)

Lényegében ebben (na jó, ilyesmit is tartalmazó vízben) fürdünk, amikor Abádszalóknál csobbanunk, amikor Sarudnál a vízbe vetjük magunkat, vagy Fürednél mártózunk meg. Fürdünk, na, a szemétfolyamban, csak a szemét fentebb még szépen eloszlik, így nem olyan feltűnő. De azért csak egy a medencénk nekünk meg a PET-állománynak. Az nagyon fontos például, hogy ne szálljunk csónakba, mert akkor eljuthatunk a nádasig, ott meg már kimondottan illúzióromboló, ahogy a napfény megcsillan a flakonokon két gém és három bakcsó között.

„Nézzétek, halak!” – kiált fel egy útitársam (mert mi azért csónakba szálltunk) – őszinte az öröm és a csodálkozás is. Merthogy az állatok kiváló túlélők, bár nem biztos, hogy pont az az egyed, amelyet most látunk, egy hónap múlva is itt lesz. Kísérőnk, Tamás Zsolt szerint „amelyik állatnak köze lesz a műanyaghoz, annál csak idő kérdése, hogy elhalálozzon”, és itt nem túl sok időre gondol.

Zsolt is tagja annak a filmes műhelynek, amelyik tizenpár éve parti fecskéket szeretett volna filmezni erre. „Vártuk a fecskéket, de csak PET-palackok jöttek” – meséli, úgyhogy végül erről forgattak. Azóta pedig ugyanők már hatszor megszervezték a PET Kupát itt, a Tiszán (ez az az akció, amikor önkéntesek napokon át tisztítják a folyót). Zsolt emlékszik egy fecskére, akinek műanyag szorult a nyakára, olyan, amelyik a hatos sörös pakkot egyben tartja. Az aktivista-versenyigazgató azt mondja, az állatvilág alkalmazkodik, például felhasználják a fészekben az idegen anyagot. Mostanra annyi van belőle a nádban, hogy a természet részének tekintik. „Száz éveket mondanak, de nem igaz. Némely műanyagfajta tizenöt év alatt elmorzsálódik, a nylon szétfoszlik. Már most kimutathatók a maradványok a halak, madarak szervezetében.”

A maradványok kimutathatóak a halak és a madarak szervezetében is (A szerző fotója)

Valakinek ezt is meg kell

Nem akarok demagóg lenni, de kétségkívül nyugtalanító látni, hogy abban a halomban, amelyet hatalmas markolókkal kihalásznak a Tiszából, az emberek csak szájmaszkban dolgozhatnak. Van bűz rendesen – az amúgy csodás környék ellenére. Amikor ott járunk, ketten vannak műszakban. Nem mindenki vállalja ezt a fajta bevetést, „félnek az injekciótól”. Mert nemcsak szájmaszk van, de injekció is a fertőzések ellen: kettőt kap belőle mindenki, aki ezt a munkát végzi. Injekciós tű egyébként máshol is van: a vízben, merthogy kiválóan úszik. Ez a magyarázata annak is, hogy főként palackokból áll az itteni szemétállomány: az is szépen lebeg a felszínen. „Egy időben meg rengeteg villanykörte jött” – mesélik a dolgozók, akiknek persze nem ez a kedvenc munkafázisuk, de hát ezt is meg kell csinálni. „Sokat kell hajolgálni. Meg a nagy meleg, mint a múlt héten. Mondjuk, az most még hagyján van” – mondja a zsákos ember, majd felfordít egy négyszögletes alakú palackot, és kiönti belőle a valószínűtlenül kék folyadékot. „Valószínűleg infúzió volt” – dünnyög, bár lehet, jobb nem tudni.

A szerző fotója

Kezdjük elfelejteni, hogy valójában a természetben vagyunk, és ez itt egy folyó-, illetve tópart (egyébként pont ugyanaz, amit pár éve körbetekertünk a gáton, és a mai napig emlegetjük, hogy milyen lélegzetelállító volt az a hajnal, amikor csak mi voltunk, meg a madarak meg a bicikli), de akkor jön Fejes Lőrinc kiskörei szakaszmérnök, és eszünkbe juttatja ilyen mondatokkal: „Most pont a régi és az új Tisza határán állunk. Valamikor nekem jobbra folyt.”  Hát igen. Ha szabályozott is, de Magyarország legnagyobb összefüggő ökológiai folyosója ez, kiemelt turisztikai célpont, és a régió nagyot küzdött az utóbbi évtizedekben ezért a státuszért. Fejes úr átvált szakemberbe: „Most meg itt ez a nem szép uszadékmező (khm – a szerk.). Lassan megtelik az uszály, és kirakodásra kerül. Először a tűzifát válogatjuk ki, aztán a fehéret külön a színestől, aztán jön az üveg, a gumi, a fém… van ebben a műanyag papucstól a bojleren át az elsüllyedt csónakig minden. Szerencsére idén közepes árhullám jött, meg tudtuk állítani, és ki fogjuk szedni.”

Az alvízieket szívatja, aki a felvízen szemetel

A látvány olyan elborzasztó, hogy ezen a ponton már legszívesebben én magam szedném ki, csak adjanak egy… izé… valami nagy hálót vagy hasonlót, vagy csináljon már valaki valamit!

A jó hír az, hogy csinál. Sajnos nem annyi mindent, mint amit azok csináltak, akik miatt ennyi a szemét a vízben, de mégis valamit. „Harminc napja vagyunk készültségben, és még lesz vagy ugyanennyi. Napi tizenkét órát szedjük – mondja Láng István, az Országos Vízügyi Főigazgatóság főigazgatója. Eddig évente úgy négyezer köbméter szeméttel találkoztak, az idei „termést” nyolcezerre becsülik. „Egy nádszál, egy PET-palack: ez volt az arány itt egy hónapja” – érzékelteti a helyzetet.

Egy nádszál, egy PET-palack (A szerző fotója)

A májusi árvíz dobta meg ennyire a mennyiséget. Ilyenkor a folyó összeszed mindent, amit a parton néhány tíz méteres sávban talál. Ukrajnában állítólag elég sok mindent, mivel ott nem mindenütt működik központi szemétszállítás. „A hátsó kert végében folyik a Tisza, az emberek esetenként kiteszik a bezsákolt szemetet, mondván, egyszer majd elviszi a víz – fest kellemes hangulatképet Tamás Zsolt. – Vagy épp a fuvaros teszi ki, akinek fizettek az elszállításért. A műanyag fellebeg a felszínre, a nehezebbje lent marad, és befedi az iszap. Ha leásnánk, érdekes dolgokat találnánk, az biztos.”

De nemcsak a „vízügyesek” (meg a horgászok, vadászok) szedik a szemetet a folyóból. „Csak a szokásos. Kukázunk” – mondja a telefonban Hankó Gergely, a PET Kupa civil környezetvédelmi program szakmai vezetője. Igen, talán ez a pontos megfogalmazás arra az elég hősies munkára, amelyet már hatodik éve végeznek a szervezethez csatlakozó önkéntesek. A leglátványosabb rész a nyári verseny, amikor a kihalászott palackokból épült hajók, bárkák, csónakok vízre szállnak, de ezenkívül számos alkalommal szedik a szemetet környékbeliek és távolabbról ideutazók – bárki, aki többet akar tenni annál, hogy otthon szétválogatja a szemetet. Az egész négy hajóval indult, idén júniusban pedig már négyszáz ember – sok cég és szervezet csapata is – dolgozott a Felső-Tiszán, és százhúsz a tavon. Egyetlen 7 hektáros erdősávból 7 tonna hulladékot pakoltak zsákokba (egyébként Magyarország egyik fokozottan védett területéről beszélünk). De önkéntesek segítenek a válogatásban és a bálázásban is – ami szintén elég kemény meló. És talán meglepő, de a több száz kilométernyi utat megtett üdítős- és egyéb üvegek fele még mindig alkalmas csomagolásra, így újra fel is használják. „Valójában azt szeretnénk, ha tíz év múlva nem lenne PET Kupa – mondja Tamás Zsolt. – Tisza-túrákat szeretnénk szervezni, és nem szemétszedést. Ezért csináljuk az egészet.”

A szerző fotója

„Nem ez a megoldás” – szögezi le a hosszú távra utalva Láng István. – Feljebb kéne megfogni, több ponton. Mert az mégis hogy néz ki, hogy Tokaj történelmi városán végigúszik a PET-palack-mező… A legjobb meg az lenne, ha nem is jönne: a román és az ukrán féllel is tárgyalunk ennek érdekében.”

Most tényleg, annyira kell nekünk?!

Mindez azért, mert valakik húsz egész másodpercen át használták ezeket a palackokat. Átlagosan ugyanis ennyi ideig hasznos egy ilyen tárgy, mielőtt kidobjuk (és akkor tegyük most e mellé gondolatban azt a több száz évet). Többségünk nyilván nem a Tiszába, de sajnos ez még kevés. Valójában nem tudjuk igazán jó helyre kidobni, így az a legjobb, ha meg se vesszük. Illetve… a legjobb az lenne, ha le sem gyártanák. Jelenleg azonban erre kevés ráhatásunk van, így a legjobb tanács, amit adhatunk, az, hogy hagyjunk a polcon minden olyan innivalót, amit műanyagba töltöttek! Igen, még a fémdoboz is jobb ökológiai szempontból. De közel sem olyan jó, mint ha csapvizet vagy szódát iszunk, és ha magunkkal kell vinnünk, saját kulacsba, üvegbe töltjük. Vagy legalább jó sokszor ugyanabba a műanyagba… Nyilván van olyan, hogy útközben leszünk szomjasak, és hideget innánk – még ez is érthető. Egész mostanáig minden arra kondicionált minket, hogy fogyasszunk minél többet a késztermékekből. Most minél kevesebbet kéne – és nem csak környezetvédelmi szempontból.

A csomagolás hasznos. Az a baj, ha rossz helyre kerül (Fotó: Közép-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság)

De ha már megvettük azt a bizonyos göngyöleget, legalább dobjuk a szelektívbe! Nem azért, mert biztosan szuper esőkabát (vagy bármi hasznos) lesz belőle. Hanem mert legalább valamennyi esély mégiscsak van erre – szemben azzal, ha a sima szemetesbe tesszük, onnan ugyanis biztosan nincs visszaút: szemétlerakó vagy -égető a végállomás – pontosabban valami még rosszabbnak a kezdete.

Persze könnyű elkeseredni, amikor az ember viszi a gondosan szétválogatott szemetét, és azt látja, hogy az égvilágon minden van a kékben is, a sárgában is. Vannak természetesen rafinált feladványok – mint például a bliszter (a gyógyszerek buborékfóliája műanyagból ÉS fémből), a zsíros pizzás doboz (papír és szerves, ugye), vagy az a fele műanyag-fele papír valami, amibe a parizert csomagolják a csemegepultban –, és persze a lakosság elhanyagolható részének van környezetmérnöki végzettsége, hogy minden lécet megugorjon, de sokszor az igyekezetet sem igazán látni. Ilyenkor az ember picit feleslegesnek érzi az erőfeszítéseit. Egyébként a gyűjtőtelepeken meóznak is minket – vagyis újraszelektálják, amit egyszer mi már szelektáltunk –, de talán eggyel könnyebb dolguk van, ha már csak néhányféléből kell válogatni.

Az egyetlen állapot, ahogy szeretjük (A szerző fotója)

Jelenleg egyébként a lakossági szemét húsz százaléka szelektív, és állítólag a húsz százalék ötven százaléka tényleg újrahasznosul (nyilván van egy jelentős rész, ami úgy kuka, ahogy van). Leginkább granulátum formájában, ami aztán világszerte eladható. Úgyhogy válogassunk csak, és karbonlábnyom ide vagy oda, igenis vigyünk vászonszatyrot a nylon helyett még akkor is, ha a kosarunk felét voltaképp szeméttel töltjük meg. Ettől függetlenül persze még tény, hogy tarthatunk mi műanyagmentes júliust, ha a gyártók (pékségek, zöldségesek) imádnak csomagolni. A csomagolást is csomagolni – biztos, ami biztos. És mindent egyesével. Ez rettenetesen idegesítő, és ezerféle oka van, de mindnek egy a gyökere: a felelősségérzet és az azt pótolni képes törvények hiánya. Meg az élményfogyasztáshoz hozzászokott tömegek ereje. De ez messzire vezet. A vízcsap viszont közel van – most még.