Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Aktuális

Naponta csap össze a hegyvidéki elit a gyermekotthonos csellengőkkel

Ez történik, amikor a társadalom két nagyon különböző rétege túl közel kerül egymáshoz. Nehéz sorsú gyerekek kontra Hegyvidék.

Visszatérő panasz mostanában különböző Facebook-csoportokban, hogy a 12. kerületi Esze Tamás Gyermekotthon lakói állítólag az utcán randalírozva háborgatják a környéken élők nyugalmát. Utánajártunk, valóban előfordulhat-e, hogy kiskorúak felügyelet nélkül kóborolnak a kerületben, és van-e alapja a viselkedésüket illető kritikáknak.

Az otthon szomszédságában élők közül többen az ombudsmanhoz fordultak problémájukkal, így Székely László alapjogi biztos vizsgálatot rendelt el. Az elkészült jelentés szerint az otthont „magasfokú lelakottság” jellemzi, több éve lejárt élelmiszerektől rágcsálóürüléken át kibelezett bútorokig mindenfélét találtak, az elvileg ott lakó gyerekek egy részéről pedig senki sem tudta, hogy hol tartózkodik éppen – írja a 24.hu. Ennek okaként elsősorban a munkaerőhiányt jelölték meg, a huszonhat állásból tizenhatot tudtak akkor betölteni, de így is hatalmas a fluktuáció, a nevelők folyamatosan váltják egymást.

Mivel „sima” intézetről van szó, tehát az Esze nem speciális igényű vagy büntetett előéletű gyermekeknek ad otthont, természetesen nem zárhatják be a lakókat, és persze erőszakkal sem tarthatják ott őket, így pusztán a nevelők személyiségén múlik (egyben az ő felelősségük), hogy a gyerekek mit csinálnak, merre járnak éppen. És mivel jóval kevesebb a nevelő, mint amennyire szükség lenne, feltételezhető, hogy a gyerekek időnként akár felügyelet nélkül is maradnak.

Tízéves kisfiútól retteg a környék?

Felhívtuk az otthon vezetőségét, és azt a választ kaptuk, hogy nem áll módjukban nyilatkozni, még csak meg sem indokolhatják, hogy miért. Egy másik otthon dolgozójától megtudtuk, hogy munkaszerződésükben gyakorta megtiltják a kollégáknak, hogy bárkinek interjút adjanak.

Sikerült viszont elérnünk egy olyan nevelőt, aki korábban ebben az intézményben dolgozott, így – mint mondja – pontosan tudja, milyen problémákról van szó, sőt azt is, hogy melyik gyerekekről. Szerinte a „legrettegettebb” lakó egy tízéves kisfiú, aki súlyos mentális zavarokkal küzd, agressziókitörései és rohamai vannak, de fél éve halogatják azt a vizsgálatot, aminek eredménye végre indokolttá tehetné, hogy speciális igényű gyerekekkel foglalkozó otthonba kerüljön.

A környéken élők közül rengetegen fel vannak háborodva, és féltik a saját gyerekeiket, illetve a tulajdonukat, házukat. Egy ott lakóknak létrehozott tematikus Facebook-csoportba valaki belinkelte az Indexen megjelent, témába vágó cikket, a tagok pedig sorra osztották meg személyes sérelmeiket, melyek közül a legtöbbről nem egyértelmű, hogy a gyermekotthonban lakó kiskorúak okozták, a 12. kerületi szülők egy része viszont már minden kárt, bajt, rossz dolgot nekik tulajdonít.

Egy édesanya azt panaszolja, hogy a fogaskerekűt várta a János kórháznál, amikor „egy cigány, tizennégy év körüli gyerek” háromszor leköpte. Egy másik szülő elmeséli, hogy gimnáziumból hazafelé tartó, tizenöt éves lányát megszólították, követték „ezek a gyerekek”, erőszakos módon próbáltak ismerkedni vele. A panaszos szerint a gyerekek drog befolyása alatt álltak. „Ennyi erővel a Blahán is lakhatnánk, harmadannyiért” – teszi hozzá, és utal arra, hogy a 12. elvileg egy „elit” kerület.

Fotó: iStock

A szülők közül viszont többen empátiával fordultak a „gyermekotthonos” fiatalok felé, sőt páran összeálltak, hogy megpróbáljanak valamiképpen segíteni nekik. Az egyik szülő egy csoportot hozott létre, ahol egymást tervezték felkészíteni arra, hogy önkéntes módon segítsenek a későbbiekben a gyerekek iskolába, programokra kísérésében és felügyeletében. Májusban viszont felmondott a régi igazgató, és aki helyette jött, nem igazán volt nyitott az ötletre, így jelenleg áll ez a projekt.

Ez a szülő azt is elmondta, hogy a helyzet mostanában durvult el ennyire, régebben békésen éltek együtt az utca lakói a gyermekotthonnal. Mostanában viszont szerinte köveket dobálnak ki az épületből, kertekbe törnek be, és rendszeresen az utcán mászkálnak még késő este is.

12 gyerekes családanya szerep két műszakban

Az Esze Tamás Gyermekotthon volt dolgozójából – nevezzük most Nórának – csak úgy ömlött a rengeteg elborzasztó történet, sérelem, tehetetlen düh, és ezeknek legkevésbé a gyerekek voltak okozói.

Egy tizenkét órás műszakban tizenkét gyerek volt rám bízva, közöttük egy mentálisan súlyosan beteg, csak ő önmagában egy teljes embert igényelne. És akkor ott van a többi, akiket le kellene foglalni egy olyan környezetben, ahol ténylegesen semmi sincs, nincsenek játékaik, mesekönyveik, még megágyazni sem tudok nekik mivel, mert nincs lepedő. Kössek le tizenkét kamaszt úgy, hogy közben a kicsinek dührohama van, meg kellene nyugtatni – mert amúgy meg lehet, csak egy kicsi odafigyelésen és szereteten múlik –, közben főzzek nekik reggelit, ebédet, vacsorát, takarítsak ki, amennyire lehet…

Mint elmondja, a nevelők havonta-kéthavonta váltják egymást, a legtöbben nem bírják ennyi időnél tovább, aki pedig egy-két éve ott dolgozik, már teljesen kiégett a rossz körülmények és az elképesztő emberhiány miatt.

Mit csinálok, amikor a tízéves szökik, az utcán kóborol, de vigyáznom kéne az összes többire is, mert nincs másik nevelő? Ez egy olyan helyzet, ahol csak rossz döntést lehet hozni.

Nóra megerősíti, hogy a legtöbb gyerek tényleg drogozik és dohányzik, hogy erre honnan szerzik a pénzt, nem tudja. „Nincs kimondva, de mindenki tudja, hogy a legproblémásabb, legrosszabb magaviseletű gyerekeket küldik az Esze Tamásba” – állítja.

„Lopnak, csalnak, hazudnak, hiszen nincs vesztenivalójuk. Már mindenüket elvették tőlük, sokakat úgy szakítottak ki a családjukból… mi mást tudnak még elveszíteni? Nekik minden mindegy, nem érzik a tetteik súlyát. Egy tízéves annyira nikotinfüggő volt, hogy nem volt más választásom, nekem kellett beosztanom a napi három-négy szál cigijét, mert egyedül az tudta megnyugtatni – mondja elkeseredetten, majd hozzáteszi, ő azért egy hónap alatt elérte, hogy tiszteljék a gyerekek. – Ennek egyetlen titka van: emberként kell rájuk tekinteni, és aszerint bánni velük.” Nóra elvitte moziba a mentális zavaros tízévest, aki mindenkitől megszökött, úgy, hogy a gyerek végig fogta a kezét. A negyven kilójával bármikor meg tudta őket állítani, ha összeverekedtek. Amikor el kellett szaladnia az ebédfőzés mellől egy sürgősebb ügy miatt, a fiúk kérés nélkül folytatták a panírozást. Pedig szerinte igazán nem múlik sokon, se szakértelmen, se gyakorlaton: „Amikor megkérdeztem tőlük, hogyan szeretik a tejbedarát, sűrű legyen vagy híg, azt sem tudták, mit kezdjenek a kérdéssel, még soha senki volt kíváncsi erre. A nevelők többsége csak eléjük dobja a kaját, kiporciózva, senkit sem érdekel, hogy mondjuk egy egy-kilencven magas, növésben lévő kamaszfiú nem lakik jól két csirke-alsócombbal. Sőt, sokan ételmegvonással büntetik őket.

Ennyire nevetségesen alacsony fizetésért, megbecsülés nélkül, a kollégák fásultságával harcolva, embertelen körülmények között, túlhajszolva ki az, aki ezt néhány hónapnál tovább bírja? Tényleg csak az, akinek nincs más választása, vagy elképesztően elhivatott.

Budapest Főváros Önkormányzatának Esze Tamás Gyermekotthona (Fotó: MTVA/Róka László)

Szeretet nélkül senkiből sem lesz egészséges felnőtt

Egy másik egykori nevelővel, Adéllal is beszélgettünk a lehetséges megoldásokról, aki egyébként maga is nevelőotthonban nőtt fel. Őt egy speciális, elsősorban pszichoaktív szert használó fiataloknak otthont adó intézménybe vették fel nevelőnek, ahol az alacsony fizetés ellenére hatalmas lelkesedéssel vetette bele magát a munkába. Mivel ő maga is hasonló környezetből jött, hamar megtalálta a hangot a legtöbb bent lakóval. Saját bevallása szerint ő semmi különlegeset nem csinált, csak szerette a gyerekeket. Azt gondolja, sokan félreértik a szociális munkások egyik alapelvét, hogy sose szabad szeretetkapcsolatot kialakítani a klienssel. Szerinte minden sikeresen dolgozó segítő legfőbb módszere a szeretet, anélkül semmi sem működik. A másik legfontosabb – mint mondja –, hogy mivel itt minden gyereknek van valami traumája, ezeket a sérüléseket a helyükön kell kezelni.

Volt olyan nevelő, aki azt mondta a gyerekeknek, hogy nektek úgyis mindegy, már tönkrement az életetek. Nem szabadna őket vesztesekként kezelni. Én minden gyerekről egy olyan képet alakítottam ki a fejemben, mintha már győztes életet élne.

„Ezt verbalizáltuk is, sokat beszélgettünk arról, hogy ők hogyan látnák magukat egy jó életben. Egy idő után megérezték, hogy hiszek bennük, hogy tényleg azt gondolom, bármiből fel lehet állni. Aztán egyszer csak ők is elkezdtek bízni bennem, egy hónap munka után már látszott rajtuk a változás” – meséli, majd hozzáteszi, hogy őt is ez a belé vetett bizalom terelte anno jó útra, és vette rá arra, hogy egyetemre menjen, segítő munkát vállaljon, egészséges életet válasszon. Hiába dolgozott velük egy nagyon jó pszichológus, mégis többet ért el a nevelő pusztán azzal, hogy szeretettel vette körül a gyerekeket, és hitt bennük.

Amikor nevelőként az otthonba került, tizennégy-tizennyolc éves, rossz magaviseletűnek minősített fiúkkal találta szemben magát, többségük drogfüggő volt. A legtöbben azonnal menekülnek az ilyen helyzetből, mert a fiúk eleinte próbálgatják a határaikat, igyekeznek kideríteni, kinél meddig mehetnek el. Adél is rögtön megkapta a kérdést: „Miért nem fekszel le velem?”, de ahelyett, hogy kikérte volna magának a sértést, elmagyarázta a fiúknak a miértjét:

„Elmondtam nekik, hogy azért srácok, mert én felnőtt vagyok, ti meg gyerekek, és van annyi eszem, hogy bármit el tudnék veletek hitetni. Innentől meg ez a kapcsolat nem lenne egyenrangú, és ti sérülnétek ebben. Eleinte persze az volt a válasz, hogy »de az nagyon is jó lenne nekünk«, aztán amikor kezdtek megnyílni, némelyikük csak kibökte, hogy mégis jobb így, mert mikor tizennégy éves korában egy felnőtt nő kikezdett vele, nem tudta hova tenni az élményt, inkább elment, és jól beszívott.

A szakember nem problémát, hanem lehetőséget látott az ilyen helyzetekben, mint ahogy a tipikus játszmákban is. Úgy vette észre, hogy eleinte minden gyerek belehelyezi őt egy szerepbe, mondjuk a rossz anya szerepébe. Ő pedig át tudja írni ezeket a játszmákat azzal, hogy ellenáll a szerep hívásának, és csak azért sem viselkedik úgy, ahogy a gyerek várná tőle. Ezen a ponton el tud kezdeni valahogyan kapcsolódni a gyerekekhez, és innentől már pusztán a jelenlétével, megértéssel, sok beszélgetéssel gyógyítja a lelki sebeiket.

Jelentős probléma az érintéshiány is, a nevelőotthon szabályzata szerint a nevelők nem érhetnek a gyerekekhez, nem ölelgethetik, nem simogathatják őket úgy, ahogy egy anya tenné a gyerekével. Erre találta ki Adél, hogy hívjanak egy masszőrt, így legalább egy kevés érintés jutna nekik. A főnöke viszont egyenesen nevetségesnek találta az ötletet, és azt válaszolta, hogy neki sokkal nagyobb szüksége lenne egy masszázsra.

Sajnos a nevelők többsége nem áll ilyen nyitottan a munkájához, és nem veszi a fáradságot, hogy felnőtt beszélgetéseket folytasson a gyerekekkel. Az ő tapasztalatai szerint intézményenként jó, ha egy olyan nevelő akad, aki elhivatottan végzi a munkáját, a többieknek vagy nincs más választásuk, vagy még kifejezetten élvezik is a gyerekek „szívatását”. Nórának is az volt a tapasztalata, hogy a rendszer egy idő után kilöki az igazán elhivatott, új szemléletet behozó nevelőket, mint ahogy történt az Adéllal is, aki máig nem tudja, pontosan miért rúgták ki, mikor látványosabb eredményt ért el a gyerekekkel három hónap alatt, mint a többiek évek alatt.

Nettó kilencvenért beledögleni a munkába

Diploma nélkül hivatalosan maximum gyermekfelügyelőnek lehet jelentkezni, sőt elméletben ehhez a pozícióhoz is legalább OKJ-s szakképesítés szükséges. A valóság viszont egészen máshogy néz ki: olyan súlyos a munkaerőhiány, hogy gyakorlatilag bárkit felvesznek azonnali kezdéssel.

Az azonnalit szó szerint kell érteni, Katát például folyamatban lévő mentálhigiénés tanulmányokkal, képesítés nélkül, gyermekfelügyelői pozícióban dobták be a mély vízbe: gyakorlatilag egy nevelő és egy gyermekfelügyelő feladatait együtt látta el főként éjszakai műszakban, nettó kilencvenezer forintért havonta.

Normál esetben egy kezdő gyermekfelügyelőt jó ideig mentorálnia kellene egy már tapasztalt kollégának, Katát első munkanapján mindenfajta betanítás nélkül hagyták ott tizenkét gyerekkel úgy, hogy még nevelő sem volt mellette, aki segíthetett volna, ha baj van. Ez – hangsúlyozza – minden szinten szabálytalan.

Bár a gyerekeket imádta, és egy idő után jól is boldogult velük, fizikailag és lelkileg is képtelenség volt két hónapnál tovább bírni azt a terhelést, amit ráraktak. A tizenkét órás műszakot gyakorlatilag pihenés nélkül dolgozta végig szinte mindig, de még ha lett volna is ideje pihenni, amíg a gyerekek alszanak, hely sem volt, ahol ezt megtehette volna, még leülni sem tudott hova, azt mondja. A legnagyobb probléma viszont az ő esetében is a kollégák hozzáállása volt.

Ennyi kiégett embert egy rakáson én még nem láttam. Futószalagon veszik fel őket, senki se bírja pár hónapnál tovább.

Kata úgy látja, hogy bár vitathatatlanul kevés az a támogatás, amiből az otthonoknak boldogulniuk kell, a baj alapvetően a költségkeret elosztásával van.

„A gyerekeken nem is látszik, hogy állami gondozottak, márkás ruháik vannak, sokan meglepően jó iskolákba járnak, karácsonykor annyi csokit és játékot kapnak, hogy nem is tudnak vele mit kezdeni. Közben meg valamelyiknek én vittem be takarót, mert az már nem jutott neki. Rengetegen adakoznak, de koncertmeghívás, mozi meg édesség helyett stabilitásra és élhető rendszerre lenne szükségük, mert a jelenlegi kizárólag a gyerekek tárolására alkalmas, semmi másra.”

Minden beszámolóból és minden oldalról közelítve egyre nyilvánvalóbb, hogy a helyzet elkeserítő. A megoldás a megszólaló szakemberek szerint első körben a munkabérek jelentős emelése lenne, kizárólag ezután lehetne egyáltalán beszélni a nevelők és gyermekfelügyelők megfelelő képzéséről, megválogatásáról, illetve a gyerekek fejlesztéséről. Amíg sem a nevelők, sem a gyerekek alapvető szükségletei nem teljesülnek, kizárólag az olyan hétköznapi hősök hozhatnak minimális javulást a gyerekek életébe, mint a fenti megszólalók. Ehhez képest az, hogy néhányan, akiknek ehhez képest valószínűleg rendben van az életük, kapnak egy köpést a megállóban, kétségkívül nagyon bosszantó, de mégis csak a kisebbik baj. Amint látszik, a helyzet súlyosbodása egyébként rájuk, a kerítésen túliakra is visszaüthet.

A megszólalók keresztnevét kérésükre megváltoztattuk.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top