Motiválatlanság, szorongás, konfliktusok: az iskolapszichológusnál is becsöngettek

Ma elindult a tanév több százezer gyereknek. Milyen lélektani pillanat ez számukra?

A tanévkezdéssel kapcsolatos érzések erősen függnek attól, hogy ki milyen példát lát a családban, ott hogyan tekintenek arra, hogy iskolába kell járni. Vannak, akik úgy ülnek be a padba, hogy semmi értelmét nem látják az ott töltött időnek. Már az sem feltétlenül kelt pozitív érzést, hogy iskolába járni kötelező. Ugyanakkor ha a gyerekek kipihenték magukat, és elsősorban nem a tananyaggal töltötték a nyarat, persze várhatják is az évkezdést. Persze ez azon is múlik, hogy milyen a diák és az osztályfőnök, valamint a tanárok és a közösség kapcsolata: ha velük konfliktusos a viszony, akkor értelemszerűen kevésbé vágynak az iskolába. Ugyanígy érezhetnek azok is, akikkel szemben magasak az elvárások. Ők már nyár végéhez közeledve rágörcsölhetnek arra, hogy „megint ötösöket kell hozni”, beindul a teljesítményszorongás, melyhez társulhatnak különféle pszichoszomatikus tünetek, mint a körömrágás, a has- és a fejfájás.

Melyik szülő menedzselte jól az átállást az elmúlt hetekben?

Nem az a legnehezebb önmagában, hogy két szabad hónap után ismét jön a tanulás, hanem a keretek betartása: például az, hogy most már időben le kell feküdni, mert már nem lehet bármeddig aludni. Főleg a kisebbeknél veszélyes, ha a nyári szünetben nagyon más a napirendjük, mondjuk akár négy-öt órával később fekszenek le, mint egyébként. Nem jó, ha bizonyos körülmények között egyáltalán nincsenek korlátok, mert utána nehéz visszaterelni a gyerekeket a korábban már megszokottakhoz. Szülőként lehet rugalmasabbnak lenni, de nem a végletekig: néhány órás eltérés esetén is kell egy-két hét a visszaállásra. Az sem szerencsés, ha a serdülők éjszakába nyúlóan telefonoznak. Azt kellene megértenie minden korosztálynak, hogy bizonyos korlátok nem azért vannak, hogy nekik ártsanak – ezek lehetőséget biztosítanak arra, hogy kipihenten jobban kibontakozhassanak. A saját érdekük, hogy ne szúrjanak ki magukkal.

Mogyorósi Rebeka pszichológus

Vannak iskolák, ahol az évkezdés lazább, máshol már első héten van házi feladat. Kell a beszoktatási idő, vagy jobb belevágni a sűrűjébe?

Én azt mondom, legyen egy rövid átmenet. Az első osztályfőnöki óra szólhat arról, hogy kivel mi történt, milyen érzésekkel érkezett vissza, a többi órán pedig meg lehet beszélni, hogy idén mivel foglalkoznak majd. Ha ez az időszak elhúzódik, akkor nehezebb a visszazökkenés, de az sem feltétlenül jó, ha rögtön a tananyagról van szó, és senki nem kérdezi a diákokat arról, hogy mi van velük, hogy vannak: fontos az emberi kapcsolat a tanárok és a diákok között, az iskolában az érzésekről való kommunikációt és a szociális készségeket is szükséges építeni.

Különleges helyzetben vannak azok, akiknek váltást hoz a szeptember, mert most kezdik az első osztályt, alsó tagozatból felsőbe lépnek, vagy középiskolások lesznek.

Ezeket az átmeneti pontokat általában várni szokták, mert jó érzés érettebbnek, felnőttesebbnek tűnni. Még akkor is, ha az új helyzetben, például a középiskolában ők lesznek a kicsik: ilyenkor sokan úgy érzik, hogy övék a világ. Motiváltak a hely felfedezésében, megvan az újdonság varázsa. De ahogy halad az idő, a lelkesedés is alábbhagy: az idősebbek már a felsőoktatást vagy a munkát várják, hajlamosak azt hinni, hogy az könnyebb, jobb lesz. A frontális oktatásból tizenkét év alatt sok diáknak elege lesz, izgalmasabbra, mozgalmasabbra vágynak, bíznak abban, hogy az új helyzetben nagyobb mozgásterük, döntési szabadságuk lesz. Persze mindig van, aki tart vagy akár szorong az új helyzetektől: leginkább azok, akik nehezebben barátkoznak, nem túl beszédesek, magukba fordulnak, vagy ismételten teljesítményhelyzetnek élik meg a szintlépést.

Előfordul olyan is, hogy nem a diák vált, hanem a körülmények változnak: például új tanárt kap az osztály.

Minden korosztály másképp reagálhat erre: az általános iskolások gyakran szorosabban kötődnek a pedagógushoz, ezért nehezebben élhetik meg a változást.  Ha nem szerették a korábbi tanárukat, akkor természetesen alig várják a cserét. Kicsiknél az új oktatónak a kedves, pozitív hozzáállás elegendő lehet, de a nagyobbaknál nehezebb a helyzet: általában pár perc alatt véleményt alkotnak. Ha a kezdő benyomás nem „ütős”, onnantól nehezebb a pedagógusnak elfogadtatnia magát.

Vannak tanárok, akik fegyelmezés gyanánt a változással ijesztgetik a diákokat: olyanokkal, hogy „majd az XY néninél felsőben megtanulod”, vagy hogy „a középiskolai tanáraid már nem fognak babusgatni”.

Igen, és „majd az egyetemen meglátod”, és „majd az élet megtanít”… az ilyen mondatok mögött gyakran az eszköztelenség, tehetetlenség áll. A negatív jövőkép előrevetítése nem túl hatékony módszer a fegyelmezésben.

Elsős diákot vigasztal tanítója a tanévnyitó ünnepségen (Fotó: MTI/Varga György)

Szeptemberben többen keresik az iskolapszichológust, mint máskor? Kiemelt időszaknak számít ez a szakmában?

Inkább a november, a január és a második félév sűrű. Év elején sokan élményekkel telve jönnek vissza, aztán belerázódnak az iskolai életbe, tanulásba, ami egy darabig leköti őket. Ezután szoktak kiütközni a problémák, például kiderül, hogy mégsem olyan jó a közösség. Az utóbbi években mintha elfogadottabb lenne pszichológushoz járni, de egy iskolai közegben mindig több energiát kell fektetni abba, hogy megismerjék és elfogadják az embert. Ha azt gondolják, hogy a pszichológus valami misztikus dolog, akihez csak a bolondok járnak, egyébként is, a folyosó végén van, és sosem látjuk, akkor nem fognak bejönni és segítséget kérni. Minden osztályban bemutatkozom, általában elmegyek a gólyatáborba is, részt veszek az iskolai közösségi eseményeken – sokat segít, ha az osztályfőnökök felkérnek arra, hogy tartsak osztályfoglalkozást.

Iskolatípusonként változó, hogy általában mivel jelentkeznek a diákok?

Nyilván nem élesen különül el, de azért két szélsőséget modellezhetünk: az elit iskolák világát és azokét, ahova – úgymond – nehéz szociális hátterű diákok járnak. Utóbbiban nem ritka a motiválatlanság: sokan nem értik, hogy miért kell tanulniuk, mert abban a hitben vannak, hogy úgysem lesz belőlük semmi. A kereteket kevésbé tartják, impulzívabbak, agresszívebbek lehetnek. Az elit iskoláknál más jelent nehézséget: például az a nézet, hogy nincs szükség pszichológusra, mert problémák sincsenek, itt mindenki tökéletes és szociálisan fejlett, hiszen „jó neveltetésben részesült”. A diákok itt sokkal inkább maximalisták, gyakoribb náluk a teljesítményszorongás. Az eredményeket a szülők is megkövetelik, de sokan annyira elfoglaltak, hogy nem tudnak a gyermekükkel érdemben foglalkozni, emiatt ők egyedül érezhetik magukat. A legfőbb gond az, hogy az egészséges feszültséglevezetésre általában egyik „diáktípus” sem talál teret. Az egyik végletnél az agressziókontroll hiányzik, ha az illető a családban is azt tapasztalja, hogy a szülők kiabálnak, akár ütik-vágják egymást. Az agresszív gyerekekről gyakran kiderül, hogy otthon ők a fekete bárányok, nem fejezhetik ki az érzéseiket, esetleg bántalmazzák őket – az így keletkező feszültségeket általában ott vezetik le, ahol a legtöbb időt töltik, azaz az iskolában. Az elit iskolákban – ha vannak is családi gondok ugyanúgy – inkább a befelé fordulás, szorongás jellemző, az ottani diákok tapasztalatom szerint inkább elfojtják, maguk ellen fordítják a ki nem fejezhető feszültséget. Sok az olyan diák, aki folyamatos önhibáztatással károsítja magát, például azt mondogatja magának, hogy nem elég jó. Ők ritkábban vezetik le másokon a frusztrációjukat, amiben benne van egy erős morális fék, és az is, hogy félnek a következményektől.

Mennyire szükséges vagy hatékony bevonni a szülőt bármely helyzet rendezésébe?

Nem egyszerű megértetni egy, a saját családját tökéletesnek gondoló szülővel azt, hogy változtatni kellene, mert nem jó irányba tartanak a dolgok, és megértetni azt, hogy nem hibást keresünk az adott helyzetben, hanem új perspektívát mutatunk. Más kihívást jelent egy olyan szülő, aki elfogadhatónak tartja, hogy a gyereket otthon a „hogy vagy” kérdés helyett két pofon várja. Persze ezek szélsőségek, és a középmezőnyben is bőven akadnak nehézségek.

Egy iskolapszichológus sokszor csak félállásban, heti néhány napban ügyel. Mire elég ez?

Igen, ráadásul iskolapszichológusnak lenni magányos szerep, hiszen ők se nem tanárok, se nem diákok. Mi nem tekintélyszemélyekként szeretnénk segíteni a diákoknak, sokkal inkább partnerekként, de persze nem könnyű úgy, hogy gyakran több száz diákra jut egyetlen szakember, akinek esetenként a szülőkkel és a tanárokkal is foglalkoznia kell. Ettől függetlenül lehet és kell is segítséget kérni. A gyerekeknek is meg kell érteniük: ha valaki pszichológushoz fordul, az nem azt jelenti, hogy baj van vele. Sokkal inkább arra utal, hogy eljutott egy olyan tudatossági, önismereti szintre, ahol belátja, hogy egy-egy probléma megoldása túlmutat a saját kompetenciáján.