Mivel nem teltek még el évek a költözés óta, a friss élmények hatására, „első blikkre” tudom csak összeszedni mindazt, ami hiányzik, ami nélkül sosem lesz ugyanaz, mint otthon. Ráadásul – hál’istennek – önként, szabad elhatározásból távoztam, és legjobb tudomásom szerint bármikor hazamehetek. Nyilván egy Kossuth vagy egy Karády Katalin számára másképp csapódott le a szülőföld hiánya. Vagy épp a személyes csalódások hatására az egykor fontosnak tartott dolgok megkeseredtek, és nélkülözve a viszonylagos objektivitást, már nem csillogtak úgy.
A „gazdasági kivándorlók”, akik nem a kényelem, hanem sokszor a kényszer hatására hagyják el családjukat, szintén másképp élhetik meg a dolgot. A haza-hazajáró munkavállaló érzései sosem lesznek hasonlóak egy világutazóéhoz, aki egyszer csak összepakol, és nekivág az ismeretlennek. Ahogy annak is más lesz a szájíze, aki normalitást keresve, a sokak számára egyre nehezebben kezelhető és feldolgozható ideges és negatív hangulat elől menekül el, gyakran gyerekkel, családdal. Az sem mindegy, hogy az ember hova kerül: kultúrsokkot él meg egy, a közép-európai életformától teljesen eltérő közegben, vagy hasonló „égövben” marad, ahol a kapcsolódási pontok azért meglehetősen ismerősek.
Még csak nem is kell az afrikai sivatag vagy egy dél-amerikai őserdő mélyére utazni, hogy új bolygón érezzük magunkat.
Egy New Yorkba vagy Sanghajba történő költözés már épp elég drasztikus váltás. De talán elég Reykjavíkig menni és már nem fogjuk érteni, mi folyik körülöttünk.
Az én esetem, mivel hétköznapi és egyszerű, lehetőséget biztosít, hogy különösebb extrém szűrő nélkül vizsgáljam kicsit Magyarországot. Meg minden „hungarikumot”, amivel a 80-as évek óta megismerkedtem. Azzal a kellő távolsággal, amire néha szükségünk van, akár egy épp rosszul funkcionáló párkapcsolat, egy egyre nehezebben működő munkavállalás vagy épp saját magunk megítélésében. Az a bizonyos „egy lépés hátra” nem egyenlő a visszafejlődéssel, a regresszióval. Pont hogy a fejlődést hivatott előkészíteni.
Álljunk meg egy magyar szóra!
Hát igen. A legfontosabb hiány az emberek jelentős százalékának mindig az anyanyelv lesz. Sokan képesek egy másik, később tanult nyelvet mesteri fokon művelni, de a nagy többség számára az a „másik” sosem lesz ugyanaz.
Azt mondják, ha az ember elkezd idegen nyelven álmodni, akkor már eljutott egy olyan érzelmi és tudásszintre, ahol otthonosan mozog. Ettől függetlenül az apró nüanszok és a különböző nyelvekben rejlő sajátosságok mindig különbözőségek lesznek.
Egy nyelv nem csak a szavak és a grammatika összessége.
Az adott szerkezet (pl. hogy vannak-e nemek az adott nyelvben, ha igen, hány; megkülönböztet-e élő és élettelen dolgokat stb.) a beszélő logikáját is meghatározza. Emellett a nyelv ritmusa, gyorsasága és persze komplexitása is komoly eltérést mutathat a beszélők kognitív képességeiben.
Mi, magyarok szeretünk büszkék lenni a kiemelkedő alapszókincsünkre és néhány, az iskolában fejünkbe vert sajátosságra, példára. Ennek ellenére kevesen ismerjük és használjuk valóban kreatívan és választékosan a magyart, ami a mi esetünkben – egy ilyen izgalmasan összetett és kissé különc nyelv esetén – hatalmas előnyt jelenthetne akár az összetett gondolkodásban, problémamegoldásban. Ennek egyetlen oka az olvasás hiánya, ami ellen véleményem szerint semmilyen állami stratégia nem tud tenni, egyedül a szülőkön múlik, hogy megismertetik-e a gyerekeiket a betűk mögött rejlő univerzummal.
Az esti mese helyett tablettel játszó vagy a tévé elé ültetett kicsik tehát nem kapják meg az esélyt a szavak és a képzelet agyuknak és idegrendszerüknek megfelelő fejlesztéséhez.
Arról nem is beszélve, hogy ez a bensőséges, privát szeánsz a szülő-gyerek kapcsolatot is egészen különlegessé tehetné.
Félreértés ne essék, a nyelvi kompetencia adottság kérdése is, így ha nem olvastak nekünk, vagy mi magunk nem tesszük ezt a gyerekünkkel, attól még az utódból lehet egyszer egy jó szózsonglőr (tollforgatót ma már kár írni, hiszen alig akad bárki, aki ebben a formában írna). De ahogy minden készség, ez is hatalmas léptekkel fejleszthető. És akkor már miért ne adnánk meg a kezdeti előnyt egy ilyen, egyébként nélkülözhetetlen képesség kapcsán?
Az elkalandozás után, visszatérve a magyar nyelvre én magam egészen tavalyig azt az elvet vallottam, hogy tartós külföldi kapcsolatot pont az anyanyelvbeli különbségek miatt nem tudok a magam számára elképzelni. Mert nekem a magyar nyelv pont olyan lételem, mint a levegő. Ennek ellenére, amikor kinyílt kicsit a világ, és a Couch Surf közösségen keresztül megszálltak a különböző külföldi kultúrák, hirtelen világossá vált, az emberek közötti természetes, magától értetődő összhang alapja nem az anyanyelv. Hanem az érzelmi és a kognitív intelligencia, a nyitottság és a valódi tisztelet a különbözőségek, és persze az öröm az azonosságok kapcsán.
Az persze külföldön élőként néha hiányzik, hogy egy-egy sajátságosan magyar kifejezést és a hozzákapcsolódó gondolatmenetet megértessem.
De lassan kezdem magam cseh nyelvújítónak érezni.
Az emberem ugyanis meglepő módon nyitott a teljesen elmebeteg, magyar kifejezések csehesítésére. A „tehénkedni” szó, amely számomra nagyon kifejező, és aminek nincs tökéletes kinti megfelelője, már megjelent a cseh nyelvben (tehénkedni – krávat, tehénkedés – krávání), igaz, még csak két felhasználó közötti párbeszédekben. De hát mindennek megvan a maga fejlődési folyamata.
Bár sürgősen fel kéne hozni a 10 éve parkolópályán pihenő csehtudásom, az olvasás pl. bizonyos esetekben a magyar nyelvhez van kötve. Szentül és megmásíthatatlanul. Nemcsak azért, mert így gyorsabb és teljesebb képet kapok egy-egy könyvről, hanem mert a magyar nyelv érzékenysége bizonyos irodalmi szint felett számomra elengedhetetlen. Nyilván eredetiben a legjobb mindent olvasni, de mondjuk Ingmar Bergman kedvéért most hirtelen nem tudok svédül megtanulni. Ahogy Thomas Mann elképesztő műveihez sem vagyok már képes a német nyelvet elsajátítani. Emellett bizonyos magyar szerzők is ott vannak velem a polcon, hogy el-elmerülhessek abban a világban, amiben anno felbukkantam, és ami sok-sok éven át kitartóan formált és csiszolt. Az ez iránt érzett hálám és elgyengülésem valószínűleg sosem fog megváltozni. Mindegy, hogy hány ezer km-re leszek majd, vagy hány évtized pergett le a fészek elhagyása óta.
„A két remixkirály, Bartók és Kodály”
Bár rám nem jellemző az a közhely, hogy előbb kezdtem el zenélni, mint járni, a muzsika nagyjából olyan fontos számomra, mint a táplálkozás. Zene nélkül ma már valószínűleg nem lennék. Érdekes élmény volt, amikor a terapeutám nevetve megdicsért, ösztönösen hogy húztam ki magam a bajból a zene segítségével a gyerekkori nehézségek és fájdalmak kapcsán.
Egy véletlennek köszönhetően (egy apuka az óvodai záróünnepség után odalépett anyámhoz, és azt javasolta neki, hogy mindenképp vigyen zenei iskolába) kerültem olyan általánosba, ahol a napi szintű ének- és szolfézsóra kötelező volt, emellett pedig hangszeres oktatásra is járni kellett. A Kodály-, majd az Erkel-iskolában töltött éveket is átszőtte a zene. A tanítás után heti minimum három kóruspróba, valamint az Operaház gyerekkarával rendszeresen előadások, a Budapesti Magnificat Gyerekkarral pedig állandó külföldi utak jártak.
Ennek ellenére egy percig soha nem volt ez teher, a tanulás így is kimagaslóan jól ment. Állítom, talán fele ennyire sem teljesítettem volna, ha nincs a biztonságot adó zenei közeg. És persze a zeneoktatással járó kognitív előnyök.
A muzsikát művelni ugyanis elképesztően fejleszti az agyat, eközben pedig hihetetlenül formálja a lelket. Már maga az állandó fizikai rezgésben lévő test is folyamatosan gyógyul és fejlődik.
Zene persze mindenhol van. Ha valaki sokat utazik, akkor ráadásul rájön, hogy az az egyediség- és különlegességtudat, amiben itthon hiszünk, csak részben igaz. Hiszen nyilvánvalóan egyediek vagyunk. Csakhogy mások is azok.
Nem a magyar bor a legjobb a világon, és nem a magyar lányok a legszebbek.
Már azok szerint, akik pontosan ugyanilyen szólamokat fújnak, csak egy másik nemzet nevét helyettesítik be. A legszebb, hogy tulajdonképpen így mindenkinek és senkinek sincs igaza. A minden a semmi, és fordítva.
Egy azonban biztos. Hogy egy-egy nép zenéje (és itt nem feltétlenül kell csak és kizárólag tradicionális folklór muzsikára gondolni) és zenészei megmozdítanak-e benned valamit, az többek között az adott mű őszinteségétől függ. Már zenei értelemben. Ha megvan az a bizonyos kapcsolódás a „szférákhoz”, akkor ott hegyek mozdulnak el. És valahogy az ilyen „őszinte” zenék és zenészek hihetetlen nagy számban vannak jelen Magyarországon. Sokszor kérdezték már tőlem, hiszek-e Istenben. Én pedig, amióta 19 évesen elhagytam a katolikus egyházat, erre mindig azt mondom, hogy kénytelen vagyok, mert a zene másképp nem létezhetne. Az számomra már csak másodlagos kérdés, hogy ennek a bizonyos Istennek/energiának/transzcendensnek van-e emberi ésszel felfogható logikája, számomra bármilyen módon értelmezhető közvetlen hatása.
Életem legsötétebb pillanatában egyébként Szalóki Ági hangja volt, ami összetartott. Őt a mai napig nem tudom sírás nélkül hallgatni. Tulajdonképpen az is elég, ha csak rágondolok, és folynak a könnyeim. Ahogy mondjuk most is.
Ezt a fajta muzikalitást egyelőre nem találom Csehországban. A gyakorlatban pedig ez hiányzik a leginkább. Míg Budapesten hetente akár többször is belefuthatok egy-egy autentikus koncertbe, kint mindez nem ilyen egyértelmű. A Pontoon, az A38 hajó, a Park és a folyamatos fesztiválhangulat fájó hiány mindaddig, amíg fel nem derítem a kinti titkos tartalékokat. Ugyanis nálunk sem feltétlenül azok az előadók az igazán velőtrázóak, akik a rivaldafényben vannak. Hál’ istennek azonban a hírnév sem kizáró ok, így néhány kiváló zenésznek is sikerült befutnia és talán végre jól megélnie abból, amit elképesztően magas szinten űz.
„Akkor még nem tudtam, hogy békaemberekkel fogok találkozni.”
Igen, azok a bizonyos szállóigék, az irodalom, a filmművészet és a popkultúra remekei, amelyek bizony csak itthon késztetnek minket nevetésre és összekacsintásra, nos, azok is komoly űrt tudnak képezni. Egyelőre még sokszor járok úgy, hogy egy adott szituáció kapcsán beugrik valami „hungarikum”, amit aztán lehetetlen lefordítani.
Az ember ilyenkor pedig egyedül marad kicsit a kultúrájával.
Persze ha vesszük a fáradságot és (még) elég nyitottak vagyunk, a hasonló szépségeket és érdekességeket külföldön is fel lehet csípni. Én szerencsés helyzetben vagyok, a cseh humor tényleg sokszor „svejki”, így a kinti bohemizmusokkal könnyű azonosulni, mivel számomra rettenetesen szórakoztatóak. Más kérdés, hogy mennyi energia kell hozzá, hogy mindent megértsek, vagy hogy mindig legyen kedvem kérdezni, ha valami nem világos, de érzékelhetően fontos, esetleg humoros. Addig is, amíg beáll a balansz – már ura vagyok a „másik” kultúra eltérő, gazdag elemeinek, de még mindig tökéletesen művelem a sajátom –, marad a félig teli pohár szemlélet. Ami Magyarországon jó, azt egy-egy út során igyekszem magamba szívni és kiélvezni, ami külföldön működik nagyszerűen – és ami miatt elindultam –, arra fókuszálok kint. Az élet egyébként egyszerű, csak szeretjük kicsit megcsavarni.
