Ez a Róbert Gida nekem nem barátom

Tavaly már járt a mozikban egy Viszlát, Christopher Robin című film, de ott a filmesek nem a legendás mesefigurák kalandjaira, hanem a születésük történetére, az író A.A. Milne fiával való összetett kapcsolatára fókuszáltak, és egy elég szívszorító drámát hoztak ki a sztoriból.

Az a mozi az általa érintett sötét témákkal a mai Disney filmek közül eléggé kilógott volna, így nem csoda, hogy a cég inkább a feel good irányába ment el, amikor megcsinálták a saját verziójukat. Mivel a Micimackó történetek egyetlen ember szereplője Róbert Gida figurája, így várható volt, hogy a sztori rá fókuszál majd, ugyanakkor a Disneynél elfelejtettek egy fontos tényt: a mese összes szereplője közül Róbert Gida karaktere messze a legunalmasabb, legkevésbé kidolgozott, ami nem véletlen. Ő az, aki képviseli a játékaival játszó gyerekeket, vagyis az olvasót a történetben, így olyannak kellett lennie, hogy bárki azonosulni tudjon vele, és a helyébe képzelhesse magát. Mellékszereplőből főszereplővé előlépve azonban ez már édeskevés, ráadásul a film már nem a gyerek-, hanem a felnőtt Róbert Gida életét tárja elénk, aki még a gyerekverziónál is unalmasabb figura.

Nem ez volt Ewan McGregor élete alakítása (Fotó: Fórum Hungary)

A rossz apa az, aki…

10 szívet melengető idézet Micimackótól, a legbölcsebb medvétől

Az amerikai filmekben a szülő-gyerek konfliktusokat általában úgy szokás ábrázolni, hogy rossz szülő az, aki olyan sokat melózik, hogy lekési a gyereke meccsét/koncertjét/színházi előadását, és amikor megjavul, akkor hirtelen már ott tapsol a meccsen/koncerten/színházi előadáson, miközben büszkén mosolyog a srácára/lányára, aki persze kiszúrja az apját/anyját az ünneplő tömegben, és ettől az ő öröme is teljes lesz. Ezen a sokszor látott szituáción a Barátom, Róbert Gida csupán annyit variál, hogy itt nincs nagy meccs vagy Madách színházba illő gyerekmusical, egyszerűen csak Róbert Gida (Ewan McGregor kissé sótlan alakítása) nem tud elmenni hétvégén a családi nyaralóba a feleségével és a lányával, mert a munkahelyén, a bőröndgyárban húsz százalékos költséglefaragást kell elérnie, különben csődbe megy az üzem.

Igen, jól olvastad, kedves olvasó, egy alapvetően kisgyerekeknek szóló történetben a felnőttek költségekről, könyvelésről, kirúgásokról és hasonló dolgokról beszélgetnek, méghozzá igen sokat. Tudom, hogy ezzel a Disneynél azt akarták érzékeltetni a nézővel, hogy a felnőttek világa mennyire uncsi a gyerekekéhez képest, de ez a vonal sajnos túl jól sikerült: tényleg semmi izgalmas nincs abban, ahogy Ewan McGregor állandóan a cég jövőjéről agyal, és ez a szál túlságosan rátelepszik a filmre. Arról már nem is beszélve, hogy a forgatókönyvírók mennyire hanyag módon akarják lezárni: ember olyan hülye megoldással még nem állt elő, amit itt a film végén láthatunk, és természetesen itt hatalmas sikere lesz a totálisan nonszensz javaslatnak.

Felnőni? Pfúj!

A konfliktusforrást tehát a felnőtté váló és a munkáját a családi élet terhére túl komolyan vevő Róbert Gida szolgáltatja, de hogy jön ide Micimackó és kompániája? Úgy, hogy egyszer csak megjelenik Mackó a Százholdas Pagonyból London közepén, és az éppen a könyvelési mizériák közepében lévő Róbert Gidának kell őt hazavinnie. Az újabb látogatás a Százholdas Pagonyban pedig arra emlékezteti őt, milyen jó volt gyereknek lenni, és őszintén játszani és mosolyogni. Szájbarágósan hangzik? A filmben is az. Van viszont vele ennél nagyobb gond is. Micimackó és társasága sosem arról volt híres, hogy nagyszabású kalandok közepén találja magát. Apró-cseprő kalandjaik, csacsiságaik, bajkeveréseik és mindennapi kis kalandjaik adták Milne történeteinek savát-borsát, és ez általában megmaradt a Disney-féle animációs változatokban is, „tisztelet” a kivételnek. Ezek a figurák nem igazán működnek jól egy komoly téttel bíró családi kalandfilm szereplőiként, mert pont azok a hétköznapi botladozásaik és a kicsinyességükben is bájos szituációk (mézlopás, Füles hiányzó farka stb.) tűnnek el a nagy kalandozás közben, amik miatt megszerettük őket, hiszen itt a nagy rohanásban nem jut rájuk idő.

A számítógéppel életre keltett figurák inkább ijesztőek mint szerethetőek (Fotó: Fórum Hungary)

Egy családias univerzum

Utálhatta a gyerekeket a Micimackó szerzője

Ennél is nagyobb bajt jelent, hogy a híres figurák élőszereplős ábrázolása nem sikerült elég szerethetőre. Már az első előzetes után rengeteg kritika érte a Disney-t az új Micimackó kinézete kapcsán, és ezen a kész film sem fog javítani. Nem lett katasztrofális a CGI, és van köztük jobban (Füles) és rosszabbul (Tigris) sikerült kedvenc is, de ha összehasonlítjuk őket a régi, híres 2D-s változataikkal, az újak menthetetlenül alulmaradnak a versenyben. Ez egy olyan helyzet, amiből nem nagyon lehetett jól kijönni: valószínűleg egy 3D-s South Park filmben is sokan utálnák az új Cartmant és Kennyt.

A Disney mintha melléfogott volna a Barátom, Róbert Gida című filmmel (Fotó: Fórum Hungary)

A Micimackó jogai már ősidők óta a Disneyt gazdagítják, és sokáig jól sáfárkodtak velük. Jók voltak az animációs filmek, jó volt a tévésorozat és hasítottak a játékeladások is. Egyszerűen a franchise életben tartása kényszeríti rá a céget arra, hogy időről időre egy újabb filmmel, sorozattal álljon elő még akkor is, ha láthatóan az utóbbi bő tíz évben már elfogyott a mondanivalója. Micimackó, Malacka, Tigris, Kanga, Zsebibaba, Bagoly, Füles és az egész kompánia univerzuma egyszerűen túl kicsi és túl családias ahhoz, hogy a végtelenségig bővíteni lehessen. A mondanivaló már rég elfogyott, és ezzel a problémával a Barátom, Róbert Gida sem tudott mit kezdeni.