Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Szabadidő

Nagyot csattant a zongora fedele Elton John bécsi búcsúkoncertjén

Megnéztük Elton John utolsó turnéjának első európai koncertjét. Az állunkat postán küldik utánunk.

Külön-külön bizonyára sokan irigylik a rocksztárokat és a sikeres karrier után teljes anyagi biztonságban nyugdíjba vonuló embereket is, abban viszont egészen biztos vagyok, hogy nyugdíjba vonuló rocksztár senki nem szeretne lenni. Mert hát mit csinálnak tízből kilenc esetben a négy-öt évtized után búcsúzó zenészek és együttesek? Ripacsot magukból, azt: pátosszal gazdagon átitatott közleményekben bejelentik, hogy elköszönnek, aztán megindulnak a csöpögős és öntömjénező jelenetekkel tarkított koncertek, az a bizonyos utolsó turné pedig valahogy sosem akar véget érni, mígnem mintegy mellékesen bevallják valami interjúban, hogy megbánták a búcsút, vagy nem is úgy gondolták, és folytatják tovább.

Nos, utóbbi benne van a pakliban a visszavonuló Elton Johnnál is, a többi buktatót viszont ő május 1-jei bécsi búcsúfellépése alapján ritka elegánsan kikerüli. Annyira persze nem meglepő ez attól az embertől, aki muzikalitásában a Beatlesszel és a Beach Boysszal vetekszik, és zenei jelentőségében sem sokkal marad el tőlük, amúgy viszont a camp műfaj hol Mozartnak, hol Donald kacsának öltöző, önnön karikatúraszerűségére a legnagyobb élvezettel és a legstílusosabban rájátszó pápája – de azért mégis kellemes meglepetés, mert egy ilyen kaliberű, több mint ötven évig tartó karrier után biztos könnyen elérzékenyül saját magától az ember.

Elton John koncert búcsúturné Farewell Yellow Brick Road

Elton John (Profimedia / INSTAR Images)

Hogy nem erről lesz szó, azt egyébként már a koncert előtt a Stadthalle színpadára nézve sejteni lehetett: a zenész lényegében a saját ultra giccses mauzóleumában köszön el a közönségétől, ahol műkőfaragványok idézik fel karrierje mérföldköveit és fontos szereplőit, a háttérképen pedig a Goodbye Yellow Brick Road album borítójának felújított változata virít a koncert kezdéséig (a búcsúturné címe Farewell Yellow Brick Road), amin a megöregedett főszereplő úgy lépdel magas sarkú csizmájában, hogy az ember önkéntelenül is köszvényt kiált. Persze itt azért még lehettek kétségek a közönségben, mondván: talán mégis csak a józan ítélőképessége hagyta cserben a 72 éves Elton Johnt, de legkésőbb a harmadik dalként megszólaló I Guess That’s Why They Call It the Blues alatt ezek is biztosan szertefoszlottak. Ennek az egyszerűen nagyon szép szerelmes számnak a klipjében ugye egy nagyon szép fiatal lány és egy nagyon jóképű fiatal fiú látható kizárólag melankolikus és romantikus jelenetekben, a koncerteken viszont most ez megy a kivetítőn közben:

A hatást el lehet képzelni – és innentől nem is nagyon volt megállás addig, hogy a két és fél órás fellépés vége felé az I’m Still Standing alatt többször megtekinthettük, ahogy Elton John egy teniszversenyen hanyatt esik a székével együtt (I’m Still Standing, tetszik érteni; a képsor amúgy a zenész pályafutásának legikonikusabb pillanatait felelevenítő videó része volt). A komédiafaktorhoz pedig természetesen felnőtt az is, ami mindeközben élőben zajlott: a közmondásos huncut nagybácsi figuráját tökéletesen hozó főszereplő számonként pattant fel, és csapta oda a zongora fedelét, majd könyökölt rá a hangszerre, mint aki azt kérdezi, hogy „Na, ez milyen volt?”, közben pedig a tetőtől talpig Gucciba öltöztetett élő rajzfilmfigurákból álló zenekara is nagyot ment, az élen az ütőhangszeres Ray Cooperrel, aki önálló műsorszámként is megállta a helyét azzal, hogy nagyjából minden dobütését el is táncolta és pantomimezte. Mármint persze a fekete napszemüvege mögött, mert azt valószínűleg áramszünet esetén sem veszi le.

Elton John koncert búcsúturné Farewell Yellow Brick Road

Elton John (Profimedia / INSTAR Images)

Mielőtt viszont még bárki komplett kabarét vizionálna, gyorsan hozzáteszem: Elton John és díszes kompániája csak addig a pontig nem veszi komolyan magát, ameddig nem is érdemes. Amikor a zenész két szám között a karrierjéről, a függőségeiről vagy az AIDS-alapítványáról beszélt, ott azért bőven volt súlya a szavaknak (főleg, hogy túlzásba sem vitte a konferálást), ami pedig a zenét illeti, abban tréfát még véletlenül sem ismer ez az ember, sem a kísérete. Megkockáztatom, popmérce mellett annyira még könnyed sem volt ez a koncert, ahol mutatóba sem akadt semmi az Oroszlánkirály filmzenéjéből, ellenben szép számban kerültek elő egyáltalán nem nyilvánvaló dalok az All the Girls Love Alice-től az Indian Sunsetig, néha meg voltak variálva a nagy slágerek is, nemegyszer pedig hosszú hangszeres betétekkel bővültek a számok. Más kérdés, hogy Elton Johnnak a bőre alatt is slágerek vannak, úgyhogy az sem tudott unatkozni a ritkaságok alatt, aki a Candle in the Wind meg a Don’t Let the Sun Go Down on Me miatt jött, a zenekarával meg tréfát nem ismernek, de játékosságot nagyon is, szóval (még a beteg alapember, Davey Johnstone helyén beugrós gitárossal is) úgy csűrték-csavarták az eredeti szerzeményeket, hogy sokan valószínűleg pont ezekre a részekre emlékeznek majd a legszívesebben a koncertből. Arról meg ne is beszéljünk, hogy azért a fentebb már említett fotók láttán sem csak a röhögéstől lábadt könnybe sokaknak a szeme az I Guess That’s Why They Call It the Blues alatt, és ez is teljesen érthető.

A tízezres közönség egyébként ugyanúgy felpattant minden szám végén, mint az énekes, hogy egyperces ovációt rendezzen, de ez, mondhatni, természetes reakció – mint mindig, az igazán meglepő most is az volt, hogy magára Elton Johnra milyen hatással van a saját zenéje. Amikor kilenc évvel ezelőtt Budapesten lépett fel, kifejezetten rosszkedvűen ment fel a színpadra, aztán négy-öt szám alatt szó szerint vidámra zongorázta és énekelte magát, de most még erre is ráígért: kifejezetten öregesen indított, láthatóan lihegett a dalok között, és nehézkesen is mozgott, a műsor előrehaladtával viszont egészen abszurd módon egyre inkább életre kelt. Az idők során jócskán megöblösödött, nem mellesleg egy műtét nyomát is magán viselő hangjával persze már az elején se volt sok gond – attól légyszi ne boruljunk ki, hogy a magasakkal néha spórol, amúgy meg úristen, miket énekel ki még mindig, ha akarja –, de a végén már komolyan hittem benne, hogy még a legendás zongoraakrobatikájából is látunk valamit.

Elton John koncert búcsúturné Farewell Yellow Brick Road

Elton John (Profimedia / INSTAR Images)

Ez végül elmaradt, ettől függetlenül a koncert után elképzelni nem tudom, mi lesz Elton Johnnal, ha 2020 végén befejeződik a búcsúturnéja. Pedig amúgy azokban a pillanatokban, amikor a záró Goodbye Yellow Brick Road végén egy mozgó plató beemelte a csillagos eget ábrázoló kivetítőn nyíló ajtón, pont nem az volt az ember érzése, hogy a tudatos ripacskodás tíz danos nagymestere most épp a saját, átvitt értelemben és szó szerint vett mennybemenetelével meg úgy általában a búcsúturnék giccsességével viccel. Hanem inkább az, hogy ugyan két és fél óra alatt mindössze egyszer érintette a témát, de akkor halál komolyan gondolta, hogy ez és a másnapi ráadás lesz az utolsó két fellépése Bécsben, az imént pedig tényleg elköszönt.

És bevállalom: bár nyilván akkor csinálja jól, ha tartja magát az adott szavához, ilyen produkció után ez a bevezetőben foglaltakkal együtt is ijesztő volt, nem is kicsit.

A zárókép kivételével a fotók nem a bécsi koncerten készültek.

Címlap

top