Kritika a Mátrix: Feltámadások című filmről

Az első Mátrix olyan volt, mint egy tökéletes kapcsolat film és néző között. Lángolt a szerelem, nem láttuk a hibáit, minden tökéletesnek tűnt. Aztán jött 2003, és már májusban kiderült, hogy ez a kapcsolat nem igazán működik, előjöttek a hibák, bár még látni véltük benne a szépet, és még tudtuk, mit szerettünk meg benne annak idején, de ez már nem volt az igazi. Valahogy azért novemberig kihúztuk mellette, reménykedtünk, hogy rendbe lehet még hozni azt, ami köztünk van, de sajnos kiderült, hogy mégsem, sőt, igazából félre is lépett valaki mással. Azóta eltelt tizennyolc év, és úgy alakult, hogy újra találkoztunk. Meglepően jól nézett ki, a vonzereje még a régi volt, flörtölt is velünk rendesen, és úgy gondoltuk, hogy ennyi idő bőven elég ahhoz, hogy valaki megváltozzon, miért ne adnánk neki egy új esélyt? Hát azért, mert a vége az lett, hogy ezúttal nemcsak félrelépett, hanem még azt is végig kellett néznünk, ahogy az új párjával szexel. 

Mátrix (Warner Bros. – Village Roadshow / Collection ChristopheL via AFP)

Combos indítás után gyors lendületvesztés

Tudtad, hogy ezeknek a híres filmeknek van stáblista utáni jelenete?

Persze joggal kérdezheted, hogy „Hülye firkász, mégis miben reménykedtél a borzalmas Mátrix: Forradalmak után?”, de én tényleg hinni akartam abban, hogy tizennyolc év után egy alkotó csak akkor veszi elő a legfontosabb munkáját, ha tényleg úgy érzi, van valami fontos mondanivalója a témában. Aztán a film egy pontján némi kikacsintással és öniróniával arról folytatnak le egy beszélgetést (nem írhatom le részletesebben, mert az már spoiler lenne), hogy a Warner stúdiónak szüksége volt az újabb részre, és ha nem csinálják meg ők, hát megcsinálja valaki más, sőt később egy másik jelenetben már arról papol egy szereplő, hogy a filmekből kihalt az eredetiség, mindenütt csak rebootok, remake-ek és folytatások láthatók. Ha Lana Wachowski tényleg csak azért készített egy negyedik részt a Mátrixhoz, hogy helyette ne csinálhassa más, az legalább magyarázatot ad arra, miért lett ennyire ihlettelen és erőltetett a folytatás.

Egyvalaki járt vele jól: testvére, Lilly Wachowski, aki nem vett részt ebben a hullagyalázásban. A korábbi hírek szerint magánéleti problémák miatt vonult háttérbe, de a film láttán azon sem csodálkoznék, ha egyszerűen nem lett volna gyomra egy efféle erőltetett reboot-folytatás koncepcióhoz. Egyvalami azért mindenképp Lana Wachowski mellett szól: ha mást nem is talált ki, arra legalább volt egy jó ötlete, hogyan indítson újra egy olyan sztorit, amit két évtizeddel ezelőtt teljesen lezártak. A Mátrix: Feltámadások olyan frissen, szellemesen és lendületesen indít, hogy az első bő fél órájában elhiteti velünk, hogy ez a film valóban azért jött létre, mert a rendező rájött, hogyan tudná méltó módon folytatni és újragondolni a Mátrix világát. Csakhogy gyorsan kiderül, hogy kizárólag a kiindulópontra volt egy jó ötlete, a lendület pedig ezen a ponton ki is fogy az alkotóból, és jön az a fajta üres bullshittenger, ami már a második, de főképp a harmadik részt is élvezhetetlenné tette. Persze ilyen szempontból legalább hű marad a trilógiához, ahol szintén erős indítás után hullott gyorsan porba minden.

Magyarázza a bizonyítványt

Dallast Bobby nélkül? – legendás szerepek, amelyeket eredetileg más játszott volna

Hálátlan dolog kritikát írni a Mátrix: Feltámadásokról, mert az a fajta spoiler-érzékeny mozi, ahol a rajongók minden apró részinformáció kibeszéléséért rohannak a postára levélbombát feladni, viszont a sztori részletesebb kibeszélése nélkül meg nagyon nehéz mesélni róla. Persze nincs olyan, hogy lehetetlen, beszéljünk akkor róla általánosságban. Az új Mátrix azt a mai trendet viszi tovább, hogy egyszerre megismétli és folytatja is a klasszikust, vagyis a film részben remake (vagyis ugyanazok a dolgok történnek meg benne, amiket már korábban is láthattunk, csak kicsit másképp, sőt sok képsort konkrétan megismételnek nekünk a trilógiából), részben pedig folytatja a régi filmek cselekményét. Láthatóan Lana Wachowski vért izzadt azon, hogy új motivációkat adjon a főszereplőinek, és újra felrakjon egy csapatnyi szereplőt a sakktáblájára, és sokszor kudarcot vallott.

Smith ügynök visszahozását például annyira nem volt képes megindokolni, hogy bár a karakter minden megjelenésekor arról hadovál, hogy mit akar, a néző számára ez a játékidő végére sem válik érthetővé, gyakorlatilag semmi értelme sincs egyetlen megjelenésének sem. De ezzel Smith ügynök egyáltalán nincs egyedül: sok szereplő motivációja rendkívül homályos, sőt maga a cselekmény is nagyjából a film felénél fordul át totális katyvaszba, ami annak fényében különösen érdekes, hogy eközben a forgatókönyv rengeteg időt és energiát szán arra, hogy a szereplők által egyfolytában magyarázza és értelmezze mindazt, ami a szemünk előtt zajlik. Egy pillanatra elhittem, hogy biztos én vagyok a hülye, és Lana Wachowski valójában egy olyan zseni, akinek a zsenialitását képtelen vagyok követni, de gyorsan fény derült rá, hogy nincs így: Lana inkább csak egy olyan diák, aki tanulás helyett inkább megbukik, majd hazamegy, és hihetetlenül hosszan magyarázza a bizonyítványát.

Átmegy zombifilmbe

Míg Wachowskiék az első filmben felépítettek egy rendkívül izgalmas koncepciót és világot, azóta vért izzadnak annak kibővítésével: egyszerűen úgy tűnik, hogy az 1999-es Mátrix egy olyan film volt, amibe minden tudásukat, ötletüket és stílusukat belevitték. Az a film teli volt izgalmas gondolatokkal, viszont egyáltalán nem volt túlgondolva, a többi részben viszont már minden túl lett gondolva, viszont hiányoznak belőlük az izgalmas gondolatok. A negyedik rész egyetlen jelentős újdonsága gyakorlatilag az önirónia és az önreflexió, de ez sosem kerül igazán középpontba, annyira nem válik meghatározóvá, hogy új értelmet nyerjen tőle a film. A Mátrix filozófiáját nem képes továbbépíteni, de akkor legalább vannak benne szemet gyönyörködtető, vérpezsdítő akciójelenetek? Hiszen bármilyen kiábrándító is volt a második rész, legalább ezen a fronton kényeztette a szemünket.

A rossz hír az, hogy a Feltámadások ezen a szinten is elvérzik. Egyetlen valóban az újdonság erejével ható akciószcéna akad benne, ami hangulatában a Z világháború háborús zombi szcénáit juttatta eszembe, de ez csak néhány perc a 148 perces játékidőből, és azért messze van attól a forradalomtól, amit annak idején mondjuk a bullet time jelentett. Persze vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy Keanu Reeves hosszú hajjal és szakállal is menő Neo, és amikor Carrie-Anne Moss-szal együtt vannak a vásznon, a film is kicsit életre kel, de az, hogy ő ketten szépen öregednek, még nem ok arra, hogy két és fél órát elpazaroljunk az életünkből a moziban ülve.