A takarítónővel együtt a bűntudat is jár hozzánk

Az utóbbi időben több barátnőm szájából is elhangzott ugyanaz a furcsa mondat: tartanak a saját takarítónőjüktől. Kínosan figyelnek, hogy hogyan viselkednek a jelenlétében, kritizálni szinte alig merik, van aki az érkezése előtt félig kitakarít, más az ott tartózkodása alatt helyette suvickol, de olyan is akad, aki rejtegeti előle az új ruháit.

Első hallásra azt hihetné az ember, hogy ez azért van, mert minden takarítónő egy házisárkány, aki rettegésben tartja a munkaadóját. Csakhogy hamar kiderült, hogy – kevés kivétellel – a jelenségnek vajmi kevés köze van a takarítónő személyiségéhez, az őket alkalmazó nők igen változatos okú, ám egybehangzó bűntudatához viszont annál több. De mégis, mi a bánatért van nekünk, nőknek rossz érzésünk amiatt, hogy takarítónőt alkalmazunk? Most kiderül.

Mit fog gondolni rólam, ha kosz van

Az egyik, legáltalánosabb félsz a nők körében, hogy ha a takarítónő meglátja azt a valódi kuplerájt és retket, ami néha a házban uralkodik, amikor úgy isten igazából szalad a lakás, megvető véleménnyel lesz a családról, de legfőképpen a ház „úrnőjéről”, aki hagyja, hogy a férje és a gyerekei koszban éljenek.

„Nyolc évig takarítottam mások otthonát, elképesztő dolgokat láttam”

Tehát, bármennyire is azért alkalmazzuk a takarítónőt, hogy felszámolja a fent említett koszt és kupit, mégis inkább szó szerint titkoljuk előle, és inkább helyette dolgozunk, csak hogy megőrizzük a méltóságunkat.

„Én rendszeresen úgy viselkedek, mikor tudom, hogy jön a takarítónő, mintha vendéget várnék. Az első gondolatom, hogy te jó ég, mit fog gondolni, ha meglátja így a lakást. Majd ezután elkezdem összekapkodni a gyerekek szétdobált szennyesét, kiviszem a szemetet, felseprem a müzlit az asztal alól, amit a reggeli közben kiszórt a legkisebb, és rendet rakok a dolgozószobában szanaszét heverő dossziék között.

Olyan is előfordult már, hogy mikor megérkezett a takarítónő, elnézést kértem tőle, akárcsak egy vendégtől, hogy épp nincs a legnagyobb tisztaság. Mikor kimondtam ezeket a szavakat, esett csak le, hogy nyilván nincs, hiszen akkor ide se kellene jönnie.

Magamat sem értem igazán, hiszen ha a vízvezeték-szerelőt kell kihívnom, nem próbálom meg félig megjavítani a csapot mielőtt odaér. Ez is egy üzleti szolgáltatás, egy szakma, én pedig fizetek azért, hogy igénybe vehessem, mégis úgy érzem, hogy engem ítélnek meg a lakásunk tisztasági foka alapján” – mondja Andi pironkodva, mert már a témától is zavarban van.

Az első gondolatom, hogy te jó ég, mit fog gondolni, ha meglátja így a lakást (Fotó: Sasha/Getty Images)

Bezzeg egy férfinak ez a gondolat még csak eszébe sem jut. A ház ura nem forgolódik álmatlanul, hogy a takarítónő vajon elég rendezettnek találja-e a családi fészket. Ennek oka nyilván az, hogy a társadalom a nő feladataként definiálja a takarítást, ami mondjuk két, egyaránt dolgozó házastárs esetén nem feltétlenül kellene, hogy ilyen egyértelmű legyen. De hát ezt már csak így kódolta belénk az évezredek alatt a társadalmi norma.

Az egyik barátom, aki mikor még agglegény volt, nemhogy abból nem csinált gondot, hogy mekkora a dzsuva, mikor a takarítónő megérkezik, de kísérleti jelleggel tesztelte is a határait. Alkalmanként elöl hagyott egy-egy szexkelléket, vagy a heti összes büdös zokniját az ágy alatt gyűjtötte, és várta, hogy mikor teszi szóvá a látottakat a takarítónő. Nos ennyit a belénk nevelt megfelelési kényszerről, miszerint a nő dolga csillogó rendet tartani, és ha ennek nem tesz eleget, jöhet a kínos érzés, még a takarítónő előtt is.

Megbuktam mint nő

Ezt a kollektív női bűntudatot az tudja csak igazán fokozni, mikor a takarítónőt alkalmazó nő háztartásbeli. Na ez aztán az önostorozás non plusz ultrája.

„Volt idő amikor titkoltam mindenki előtt, hogy takarítónőnk van, mert már az is sok volt, mikor közöltem egy-egy baráti beszélgetés során, hogy évek óta otthon vagyok a gyerekekkel. Ilyenkor rendszeresen elhangzott a kérdés, hogy: és mit csinálsz egész nap? Bevallom őszintén, már ettől tikkelni kezdett a szemem. Három gyerekünk van, maradjunk annyiban, hogy nem volt időm unatkozni.

Na most, ha ezt megfejeltem volna még azzal is, hogy takarítónőnk is van, akkor sokak szeme előtt megjelent volna egy kép, hogy én koktéllal a kezemben, a lábamat lógatva heverészek naphosszat, miközben a takarítónő robotol körülöttem, a férjem a munkahelyén gályázik, a gyerekeim közül kettőre pedig semmi gondom, hiszen oviban vannak.

Egyszerűen úgy éreztem, hogy mindenki azt gondolja, hogy ha egy nő nem dolgozik, és még csak a családi fészket sem ő tartja tisztán, akkor aztán teljesen kudarcot vallott nőként, hiszen egy háztartásbelinek pont ez lenne a dolga. És abból, hogy kínosan is éreztem magamat emiatt, jól látszik, hogy én sem gondoltam ezt másként.

Aztán egy nap, a HTB (háztartásbeli) anyukás Facebook-csoportban, valaki segítséget kért, mert a takarítónője másik városba költözött, és érdeklődött, hogy van-e valakinek megbízható munkaereje. Bevallom én mélyen hallgattam, de aztán egyszer csak záporozni kezdtek a kommentek, és kiderült, hogy minden második HTB anyukának van takarítónője.  Nem tudom elmondani, mennyire megkönnyebbültem” – mesélte Nóra, aki szerintem nincs ezzel egyedül.

Ez kicsit olyan, mint az a nyomasztó kép, amit folyton az arcunkba tolnak, hogy anyának lenni a világ legcsodásabb, legkönnyebb, legfelemelőbb, legproblémamentesebb dolga, és az élet a gyerekekkel nem áll másból, csak szivárványból és csillámporból, és aki ezt másként éli meg, az kudarcot vallott, mint tökéletes anya. Az anyaság nehézségeit nyögni pont annyira nem kudarc, mint segítségül hívni egy takarítónőt.

Ezt látja a gyerekem

Olyan barátnőm is akadt, aki arra vezeti vissza a saját ambivalens érzését a háztartási segítő alkalmazásával kapcsolatban, hogy ő úgy nőtt fel, hogy nekik sosem volt. Az édesanyjától megtanulta a takarítás csínját-bínját, és úgy érzi, hogy ez elengedhetetlen a felnőtt élethez.

Csakhogy, miután ő és a férje is teljes munkaidőben dolgoznak, a szabadidejét inkább töltené a családdal, mint súrolással, így minden héten jön hozzájuk a takarítónő, aki ezt lehetővé is teszi.

„Megkeresem rá a pénzt, nincs gondom azzal, hogy erre költsem, és szabadidőt vegyek rajta magamnak, amit aztán a család közösen eltölthet. Viszont többször elgondolkoztam azon, hogy a gyerekeim ezt látva nőnek fel, és ha kirepülnek, hogyan állják majd meg a helyüket egy koliban vagy egy albérletben, ahol aztán ha ők nem fognak kitakarítani, akkor senki sem.

Nem akarom, hogy azt higgyék, hogy ezt valaki mindig el fogja végezni helyettük, hiszen én is csak azóta tartok takarítónőt, mióta megengedhetjük magunknak. Csakhogy én annak idején a takarítást az anyám mellett, a hétköznapok során „megtanultam”, ők viszont nem. Persze elpakoltatok velük a szobájukban, meg megtanítom őket, hogyan indítsák be a mosógépet, de nem súroltatom ki velük a kádat meg a sütőt okítási jelleggel. Pedig lehet, hogy kellene?” – nézett rám kérdőn Éva.

Megkeresem rá a pénzt, nincs gondom azzal, hogy erre költsem, és szabadidőt vegyek rajta magamnak (Fotó: Keystone Features/Getty Images)

Egyszerűen megsajnáltam

A témában folytatott baráti „közvélemény-kutatásom” során többen is azt mesélték, hogy többször előfordult már, hogy a takarítónő helyett takarítottak. Léna barátnőm sztorija vitte a prímet:

„Mindig kicsit kínosan éreztem magamat, mikor az előző takarítónőnk jött hozzánk. Valahogy bűntudatom volt, hogy nekem jobban megy a sorom, mint neki, pedig ő is egy többgyerekes anya, csakúgy mint én. Ezért mindig kedvesen megkérdeztem, hogy van, és megkínáltam egy kávéval. Ő ilyenkor hosszú panaszáradatba kezdett, amitől én még nagyobb bűntudatot éreztem, biztos valamiféle női szolidaritásból, vagy csak mert egy igazi palimadár vagyok. Az egész odáig jutott, hogy ő ült a kávéja felett, szomorúan ecsetelte a balsorsát, én meg takarítottam. Egyszer erre jött haza a férjem, mondanom sem kell, hogy ez a takarítónő azóta nem dolgozik nálunk.”

Nem Léna volt az egyetlen, aki nem tudott beleállni az alkalmazott-főnök viszonyba, és kínosan próbálta fenntartani az egyenlőség látszatát. Judit hasonló érzésekről számolt be:

„Nyaralás előtt álltunk, és elmentem ruhákat venni az útra, miközben a takarítónő épp nálunk volt. Mikor hazaértem, nem volt képem bevinni a kocsiból a sok márkás papírtáskát, és ellibegni vele a nő előtt, aki épp a vécénket súrolja. Aztán mikor elment és becipeltem a szajrét a garázsból, azon gondolkoztam, hogy vajon miért érzem rosszul magamat a tudattól, hogy én több pénzt keresek, hiszen pont ugyanúgy megdolgozom a fizetésemért, mint a takarítónőnk.”

Csak ki ne teregesse a szennyest

Helgának ilyen jellegű aggodalmai nincsenek, ettől függetlenül ő is egy szenzitív  kérdésnek érzi a témát:

„Én egyáltalán nem érzem magam rosszul attól, hogy van segítségem a háztartásban. Anyámnak is van, volt is mindig, tesómnak is van, nekem is van. Én ezt úgy fogom fel, hogy munkát adok valakinek, akinek pont erre van szüksége. Persze nem fogom ettől kitüntetni magam, nem gondolom, hogy ez egy szociális misszió lenne, szerintem ez egy üzlet, egy szolgáltatás, amit igénybe veszek, win-win szituáció. Pont annyit fizetek érte, hogy mindenki így érezze. 

Ami miatt viszont tényleg kényes dologról van szó, az az intim jellege. A takarítónő mélyen belelát az életünkbe, látja a szennyesünket, a szemetünket, a koszunkat, szóval igen, még ha egy despota lennék, aki amúgy nem vagyok, akkor sem hepciáskodnék valakivel, aki ilyen szenzitív információkat birtokol, úgyhogy mindig roppant kedves és udvarias vagyok a takarítónőnkkel.” – mutatott rá Helga az érzékeny pontra. 

Soha nem utasítok, mindig kérek, ez a módszerem. Igaz, volt olyan, hogy az egyik takarítónőm totál sértésnek vette, amikor kértem, hogy a vécéket nagyon alaposan takarítsa ki (ami úgy is érthető, hogy nem igazán vagyok elégedett azzal, amit eddig alakított, és hát ez így igaz), nem is szólt hozzám aznap, de legalább rendesen megcsinálta. Aznap. Persze nyilván egy csomó mindenért meg nem szólok, egyrészt mert ezt a házat egy hadsereg tudná csak tökéletesen tisztán tartani, nem egy ember, másrészt meg basszus, ha felmond nekem, akkor mit csinálok? 

Azt viszont észrevettem, hogy mindig lázas munkát színlelek, amikor itt dolgozik a takarítónő, el is gondolkoztam rajta, hogy miért. Szerintem ez pont olyan, mint anyaként sportolni járni: a többiek irigyelnek érte, hogy be tudod illeszteni az életedbe, és hangosan meg is dicsérnek miatta, de ha véletlenül bármivel ütközne, azonnal te leszel a fekete seggű, ha az edzést választod és nem az iskolai fogadóórát vagy a rég nem látott barátnővel való (valószínűleg az utolsó pillanatban úgyis lemondott) találkozót. Mert az embereknek megvan a véleménye, hogy mi a nő, az anya, a barátnő dolga, és ebbe nem illeszkedik sem az edzésre járás, sem a takarítónő, meg úgy általában semmi, ami nem lemondás, önfeláldozás vagy siralomvölgy” – summázta Helga a problémát. 

Te hogy vagy ezzel? Esetleg éppen te segítesz be valakinek a háztartásban? Kíváncsiak vagyunk a véleményedre, kommentelj a Facebookon!