Kérdõjelek – Válasz

Talán még nem is fordult elő, hogy olyan értelmes, jól megírt levelet kellett volna ebben a rovatban idéznem, amelyet minden erőfeszítésem ellenére sem sikerült megértenem. Inkább csak sejtem, hogy itt egy egyébként józan gondolkodású és gyermekének nagy érzelmi biztonságot adó szülő (anya) félrevezetettségének dokumentumát tartjuk a kezünkben, amelyet azért kell idézni, mert ma még Magyarországon nagyon sok szülő hiszi (elhiszi), hogy a gyerek tehetségének – vagy éppen későbbi beválásának – az iskolai teljesítmény kiválósága lehet egyedüli fokmérője.
Kis túlzással szólva azt is mondhatnánk – éppen a legújabb nemzetközi vizsgálatok fényében –, hogy ennek éppen a fordítottja igaz. A gyerekek későbbi boldogulását, beválását nem jósolja előre iskolai teljesítményük.

Nézzük a levelet!
Miért marad érthetetlen számomra?
Mert – ha jól olvasom – itt egy olyan fiúról van szó, aki sikeresen elvégezte az általános iskolát, csak nem volt „elég” jó tanuló, legalábbis a szülői elvárások szerint, utána sikeresen felvételizett valamelyik gimnáziumba, és most éppen a vége felé jár (talán azóta már le is érettségizett).
Vagy netán egyszer megbukott volna? Osztályismétlésre az elmúlt években? Erről nem szól a levél, de ha visszatekintünk az iskolázás magyarországi történetére, abba az időszakba, amikor a magyar iskola- és felvételi rendszer még viszonylag normálisan működött, akkor azt fogjuk látni, hogy még az osztályismétlésre-bukás sem volt akadálya sikeres főiskolai, egyetemi tanulmányoknak.
A levélből nemcsak egy olyan fiút ismerünk meg, aki már ötéves korában írt, olvasott, és sikeresen jutott el a gimnáziumi osztályokig, hanem olyat is, akivel mindenről el lehet beszélgetni, akit tanárai, osztálytársai nagyon szeretnek, aki önálló és sikeres ügyintéző, egyébként nyugodt, családját szerető gyerek. (Bizony lehet, hogy korán ment a játékosságot nem tűrő, nagy fejlesztő értékét nem ismerő – el nem ismerő – mai magyar iskolába. Lehet, hogy valamiféle neurotikus állapotot jelző elektív mutizmus, időnként fellépő, „válogató” elnémulás volt az, ami visszatartotta a szóbeli feleléstől? Vagy csak az ebben a helyzetben való szereplés lámpaláza – és a netán túlzott otthoni elvárás szorongása – némította el? Erre persze, a távolból nem lehet válaszolni.)

Az is egy kicsit elgondolkoztató, hogy a gyerekkorban annyira fontos – életet és erőt adó – anyai szeretet nem maradt-e túlzottan változatlan a lassan felnőtt korba lépő ifjú esetében, nem túl erős-e ez a kötés, ami arra bírja az anyát, hogy együtt iratkozzon be gyerekével az agykontrollra is?
Semmiképpen nem hiszem, hogy itt a szigor hiányzott volna a nevelésből, és ha jól sejtem, hogy a gyerek sikerrel végzi az iskolát, akkor az ő számára valamiféle terápiát – hipnózist vagy mást – sem tartok szükségesnek.
Fontos volna tudni, hogy hova jár ez a tizenkilenc éves fiú, mit végez, hol tart tanulmányaiban. Az is érdekes lehet, hogy mit csinál szívesen, netán van-e művészi hajlama, vagy az átlagos meghaladó kézügyessége, ilyesmivel foglalkozik-e?
Ha jól olvasom a levelet, akkor azt kell, hogy gondoljam, hogy az anya szorongásait, kételyeit, gondjait talán tényleg egy szakember tudná enyhíteni, netán eloszlatni, személyes találkozásban; vagyis ebben az esetben az anya számára javasolnám, hogy először ő forduljon pszichológushoz, és csak az ott megtudottak alapján döntse el (vagy döntsék el közösen a szakemberrel), hogy vajon a fiatalembernek szüksége van-e valamiféle szakmai segítségre!