Kártérítési tragikomédia: milliók a bűnözők számlájára, miközben az áldozat hiába vár?

A magyar börtönök nagyjából 143 százalékos kihasználtsággal működnek, vagyis iszonyúan túlterheltek. A 18 ezer elítélt többsége alig három négyzetméteren él, van, hogy a függönnyel elválasztott illemhely közelében a szellőzés sem megoldott. Ezért aztán alapvető emberi jogaik sérülnek: nem tudnak megfelelően tisztálkodni, pihenni, sokszor az egészségük van veszélyben. Az ügyvédek általában automatikusan perelik emiatt a magyar államot, márpedig a bizonyítékok egyértelműek, így ezek az ügyek mindig gyorsak és eredményesek (szemben az egyéb, például munkahelyi balesetek után induló kártérítési perekkel, ahol több tanú meghallgatására és szakértői véleményre is szükség lehet, és rendszerint évekig kell várni a nem is olyan biztos megoldásra).

Alig két hónapja azon dühöngtünk, hogy az olaszliszkai lincselés hangadója,

H. Dezső számára – aki társaival annak gyerekei szeme láttára verte agyon áldozatát – 5 milliós kártérítést ítéltek meg, miközben az édesapát elveszítő Szögi család tíz éve hiába vár a nekik járó 46 milliós kártalanításra.

Csak hosszas huzavona után sikerült elérni, hogy a gyilkos számlájára beérkező pénzt egy az egyben lefoglalja Magyar Bírósági Végrehajtói Kar, hogy azt a Szögi család kaphassa meg.

A jogszabály szerint ugyanis ha van a terhelttel szemben kártérítési eljárás, akkor a rossz börtönkörülmények miatt járó kártalanítási összeget rögtön a kártérítésre jogosult sértett kapja meg, nem pedig a terhelt. Ez a helyzet Bene Krisztián ügyében is, akinek lúggal megtámadott áldozata, Renner Erika több komplikált műtéten esett át, a mai napig krónikus fájdalmakkal küzd, és intim élete sem lesz soha olyan, mint volt. A sértett számára itt 739 ezer forintot ítélt meg a bíróság.

Renner Erika a Fõvárosi Ítélőtábla tárgyalótermében. Támadóját kilenc év szabadságvesztésre ítélte és végleg eltiltotta orvosi hivatásától a bíróság (Fotó: Balogh Zoltán / MTI)

Joggal hihetnénk, hogy Bene frissen „szerzett” 591 ezer forintja így egy az egyben hozzá vándorol, azonban csak 250 ezret utal át számára a Fővárosi Törvényszék Büntetésvégrehajtási Csoportja, mivel nekik is van követelésük Benével szemben: 460 ezer plusz 30 ezer forint bűnügyi költség megfizetésére kötelezték. Vagyis

a Törvényszék saját követelése mintha fontosabb volna, mint az áldozat kártalanítása egy olyan helyzetben, amikor a sértett mind fizikailag, mind lelkileg segítségre szorul, és sürgős anyagi támogatásra volna szüksége.

Nehéz megmondani, hol a rendszerhiba: azzal nem vitatkozhatunk, hogy az emberi körülményekhez a bűnözőknek is joguk van (ráadásul nem csak a H. Dezsőhöz és Benéhez hasonló keményvonalas elkövetőket sújtják a rossz körülmények, hanem a kisebb kaliberű vétség miatt, rövidebb időre börtönbe kerülőket is). Nyilván vitatható, hogy tévére, konditeremre és meditációs sarokra szükségük van-e, de hogy a megfelelő szellőzés, a kulturált illemhely és a rágcsáló- és rovarmentes fekhely alap, ahhoz nem férhet kétség (hiszen az illető büntetése nem erről szól, amit kapott, azt leüli). Még akkor sem, ha a közvélemény egy része a „lúgost” és a „lincselőt” egyaránt villamosszékbe ültetné, kérdés nélkül.

Bene a tárgyaláson (Fotó: MTI)

Első lépésként tehát a börtönkörülmények rendezésére, új végrehajtási intézmények megnyitására vagy a régiek bővítésére volna szükség, aminek köszönhetően nemcsak a hasonló abszurd kártérítési perek vesztenék értelmüket, de a börtönpszichológusok szerint a társadalomba való visszatérés is gördülékenyebb volna a büntetés letöltését követően – ez pedig talán még a bűnözők „kényelménél” is fontosabb kérdés, ha mondhatunk ilyet, hiszen az egész társadalmat érinti, milyen lelkiállapotban jön ki az elítélt.

De legalább ilyen fontos az, hogy a sértetteknek és az áldozatok családjainak kártérítési joga mindenek fölötti előnyt élvezzen. Ne feledjük:

nemhogy 46, de 460 millió forint se pótolja az elvesztett férjet, apát, tanárt, embert. Nemhogy 591 ezer forint, de ugyanennyi angol font se adja vissza egy nőnek a teljes egészséget, a sértetlen nőiséget, és teszi semmissé az elszenvedett traumát.

Pénzzel egyikük ügye sem rendezhető önmagában, viszont ez lehet az egyik alapja annak, hogy az érintettek elinduljanak a lezárás és a gyógyulás útján, és lehetőség szerint anyagi akadálya se legyen az új életnek.

Felesleges a két dolgot összehasonlítani, hiszen itt a jog dönt, nem a morális ítélet. Az viszont önmagában vérlázító, ha az áldozat kártérítése mindenféle aktatologatás meg eljárásügyi hibák miatt késik. Nem csoda, ha a többséget ilyen helyzetben felháborítja, ha még arról is hírt kap, hogy egy elítélt fog pénzhez jutni.  

A tragikomikus bűnözői kártérítési pereknek tehát paradox módon épp az emberhez méltó börtönkörülmények vethetnének véget, miközben persze végig szem előtt tartjuk, hogy a sértett előnyt kell, hogy élvezzen a végrehajtások sorában – legalább ez legyen megkérdőjelezhetetlen.