„Pszichológusként az embereket a pokolba akarod levezetni”

„Ágnes, maga kiváló érzékkel találja meg az életmentő eszközöket!”

A felnőtti életem során hosszú és mély ellenállás volt bennem a terápiával kapcsolatban, miközben diákként 9 évig pszichológusnak készültem. A saját kudarcom is benne volt abban, hogy sokáig kivártam, sőt, egyes esetekben fújtam a témára. Ha nem is általánosságban, de a klasszikus pszichoterápia kapcsán zsigerileg azt éreztem, ez nem nekem való. Ahogy az is elijesztett, hogy tudtam, évek munkája hozhat csak eredményt. Én viszont mindent azonnal és gyorsan akarok! Az életem különböző területein (munka, párkapcsolat, hétköznapi elintéznivalók) olyan szintű megrekedéssel küzdöttem, ami ugyan nem bénított meg teljesen, mégis folyamatosan futószáron tartott. Pedig semmi tragikus nem történt: extrém érzékeny alkatként súlyosabban éltem meg a hároméves koromban bekövetkező válást és annak következményeit.

Már maga a születésem sem a hagyományos és szerencsés úton történt: anyámat altatásban tartották, miközben a szülőcsatornán át egyszerűen kipréseltek belőle. Aztán szépen elvittek, betettek a többi újszülött közé, én meg ott lebegtem a nagy ismeretlenben, a „szőranya” melege és szeretet nélkül.

Mindezek ellenére a gyerekkorom elképesztően boldogan telt, hála a zene gyógyító erejének, amelyhez egyébként egy véletlen vezetett el: egy apuka egy óvodai ünnepségen azt javasolta anyámnak, vigyen zenei iskolába, mert tehetséges vagyok. Így is lett. Közel három évtizeddel később életem első terápiás hetében nevetve mondta a pszichiáterem: Ágnes, maga kiváló érzékkel találja meg az életmentő eszközöket! 

Először a zene, majd a tánc tartotta karban a folyamatos szétesés peremén álló pszichémet. A szeretetéhség, a visszajelzések iránti vágy, a valahová való tartozás érzése újra és újra működésképtelen párkapcsolatokba és élethelyzetekbe sodort. Miközben, bár komolyabb előkészületekig vagy tettlegességig sohasem jutottam, egyre sűrűbben kerülgettek öngyilkossági gondolatok, főként harmincon túl. Végül egy meglehetősen sűrű élménycsomag – egy fegyveres támadás és egy tömeges autóbaleset túlélése – után muszáj volt lépni. Egyrészt amolyan jelzésértékű pofonnak éreztem a dolgot, hogy jó, akkor ideje lenne elkezdeni élni, másrészt minden addiginál súlyosabb fizikai jelenségei voltak az átélteknek: az extrém ekcémától a zokogásba torkolló pánikrohamokig.

Az egyértelmű volt számomra, hogy mivel erősen vizuális vagyok, olyan módszerre és segítségre van szükségem, amelyben ez a vonal a domináns. Egy kanadai–magyar, traumákkal kiemelten foglalkozó terapeuta ismerősöm – aki több alkalommal maga is fogadott engem –, Rita Bozi javasolta az EMDR terápiát. Írtam hát a Magyar EMDR Egyesület összes szakemberének, pár hét múlva pedig felkerestem az egyetlen elérhető pszichiátert. Az elsősorban Genfben dolgozó dr. Bíró Erzsébet végül egy másik módszert, a Brain Spotting metódusát javasolta számomra, amelybe egy háromalkalmas intenzív hét keretén belül azonnal bele is vágtunk. Érdekes véletlen, hogy az egyik visszatartó erő, a pénz kapcsán félreértéssel indult a közös munka. A pszichiáter által mondott összeg ugyanis nem alkalomra, hanem órára szólt. Ha ezt tudom, lehet, el sem megyek hozzá. Az első, kétórás találkozás azonban olyan pozitív élmény volt, ami után azt éreztem, vissza kell mennem Erzsébethez. Ráadásul nyíltan meg mertem mondani, hogy az óradíja sajnos túl magas számomra. A kiválasztott módszer azonban lehetővé tette, hogy nagyjából 2-3 havonta menjek el hozzá, haladjunk a problémáimmal, de ne kelljen eladni a fél vesémet a változásért. 

Két éve járok pszichiáterhez. Az első hétvégén, 7 év után először, fel tudtam hívni az apámat, és életemben először belső fájdalom és szomorúság és tettetett jókedv nélkül tudtam vele beszélni. Nem történt semmi, nem volt nagy kitárulkozás. Egyszerűen csak nem zavart már, hogy úgy tesszük le a kagylót, hogy jó, akkor majd kereslek és jövő héten találkozunk! Aztán eltelik 7 év, és ha én nem telefonálok, ennyi kapcsolat sincs. Életemben először el tudtam úgy fogadni ezt a szituációt, ahogy van. Felszabadultam. Két hét múlva már úton voltam Csehországba, ahol megtaláltam azt az embert, akivel azóta is együtt élek, és akivel életemben először tudok megélni egy nyílt és őszinte párkapcsolatot, ahol 100 százalékig önmagam lehetek, és ahol bármikor kimondhatom, ha valami zavar. Emellett a különböző munkáim és alkotásaim terén is képes vagyok boldogságot engedélyezni magam számára, és nem pörgök egy folyamatos önszabotáló spirálban, mindenáron megakadályozva az anyagi és szakmai sikert. A démonjaim most is velem vannak, velem is lesznek. Azonban egyre könnyebben és hatékonyabban tudom hallgatásra kényszeríteni őket. Folyamatosan nő a kontroll az életem felett, egyre kisebb döccenőkkel kezelek problémás szituációkat. Bár még bőven van hova fejlődni, legalább azt érzem, a jó vágányon haladok, a gépezetet mozgásban tartó erő pedig nem szökik el folyamatosan, hanem megfelelő csatornázás mellett visz előre.

Mivel a pszichiáterem külföldön él, emellett nem akartam az ülésekre egy interjú szintjén bevinni a munkám, egy másik szakembert kerestem fel, akivel a felnőttkori terápiáról beszélgethettem. Szirmai Anna pszichológus, tréner, pszichodramatistával a tánc kapcsán ismerkedtem meg, ülésén sohasem jártam. De a kortárs tánc önkifejező jellegének és sajátosságainak köszönhetően kvázi „csoportterápiás szinten ismerem”. Örültem, amikor egy, végül hosszúra nyúló, de izgalmas beszélgetés erejéig a rendelkezésemre állt, hogy a szakember szemszögéből is kicsit ránézzünk a témára.

Forrás: Szirmai Anna

Az első, sokszor megakasztó kérdés: annyi módszer és annyi terapeuta van. Hogy tudnék így jól választani?

Carl Rogers egy kutatás alapján azt mondja, a terápiák hatékonyságának 60 százaléka a módszertől teljesen független. A siker három dologtól függ, mégpedig attól, hogy

• te hitelesen önmagad vagy-e,
• együtt tudsz-e érezni a másikkal,
• feltétel nélkül el tudod-e fogadni a másikat.

Ha ez a három feltétel adott, tehát kvázi szeretetben ültök együtt a találkozókon, akkor a kliens gyógyulni fog. Én ezt 100 százalékban megtapasztalom a munkám során. Az egyenrangú felállás, ahol terapeuta és páciens együtt találja ki, mi a helyzet, működik. Rogers egyébként azt is említi, hogy minden technika csak félrevezet. A lényeg ugyanis az, hogy ha jön egy páciens, addig legyetek együtt ebben a békés elfogadásban, amíg önállóan el nem kezd fejlődni. Így az illető nem olyan lesz, amilyenné te szeretnéd formálni, hanem amilyen ő maga. 

Az illető a saját útját találja meg. Popper fogalmazott úgy: a „legklárikább Klárika” lesz. Ezt én nagyon szeretem, csak ki kell várni, amíg megszületik ez a csoda. 2009 óta kevert praxisban dolgozom, rogersi szemléletű egyéni terápiával és monodrámával. Számomra az említett partneri kapcsolat, egyenrangú felállás az alap. A monodráma – amely a pszichodráma egyéni terápiás verziója – szintén spontaneitásra és kreativitásra nevel. A módszer lényege az a gondolat, hogy rendben, mi itt most beszélgetünk, de az élményeket valójában a testedben éled meg. Értelemszerűen a testedben vagy, amikor történnek a dolgok. A mintákat, élményeket felülírni is általában úgy lehet, hogy ha a testeddel együtt cselekszel. Úgyhogy ezzel is foglalkozni kell.

A rogersi szemlélet ellenére van azért, akinél a kreatívabb vonal jobban működik? Vagy tényleg bárkinek működhet bármi, ha elég nyitott?

Mindkét módszer abban hisz, hogy alapvetően minden ember kreatív és spontán. Így születünk, aztán szépen sorban mindez csökken, esetenként elmúlik. A pszichodráma azt mondja, hogy akkor vagyok egészséges ember, ha az akció, emóció, kogníció, azaz a testi, a szellemi és az érzelmi szint egy irányba mutat. Ha ez igaz rám, spontán cselekszem, mivel azt gondolom, amit érzek, és azt érzem, amit csinálni akarok. És persze fordítva. Abból adódnak a gondok, amikor ez az egyensúly megváltozik. Például gyerekként késztetést érzek arra, hogy jól megrúgjam a kishúgomat, de anya azt mondja, nem szabad. Ezek után aztán szépen elindul a vita a testemben, hogy akkor most rúgjak vagy ne rúgjak? Az össze-vissza hangolódások miatt veszítjük el végül a spontaneitásunkat és kreativitásunkat. A terápiás módszerek mindegyike egy „bemelegedési időszakkal” kezdődik, amely során rá lehet vezetni az embereket, hogy merjenek spontánok, kreatívak lenni. Utána pedig már el lehet kezdeni mindezzel dolgozni. 

Hogyan látod, növekszik az érdeklődők száma a terápia iránt? Egyáltalán: milyen életkorú emberek fordulnak meg nálad?

A folyamatosan telt házzal működő rendelőnkben túlnyomórészt 25 és 40 közötti kliensekkel találkozom. Szétnézve a pszichológus barátaim között, máshol is hasonló a helyzet. Az értelmiségi körökben népszerű a terápia, de kimondható, hogy egy meglehetősen szűk réteggel dolgozunk. Ennek a foglalkozások ára az egyik oka. A pszichodráma vagy bármely csoportmódszer valamivel olcsóbb, mint az egyéni ülés. Havonta 15 ezer és a hetente 10 ezer forint között a többség számára erős különbség van. Jacob Levy Moreno a pszichodrámát eleve úgy alkotta meg, mint a „népek színházát”. Kibérelt egy helyszínt, majd behívta az  utcáról az embereket, és azt mondta, gyertek, gondolkodjunk együtt, tanuljunk közösen és egymástól! Az öngyógyító körök – pl. az anonim alkoholisták – nagy része ebből nőtt ki.

Számomra a csoportmunkának – akár terápiában, akár művészi alkotás vagy egy munkahelyi feladat során – mindig volt egy felemelő oldala, miközben azt éreztem, valahogy „veszélyes” is ez a felállás. Szerencsémre az esetek többségében működött a flow, de azért előfordult, hogy rossz volt a kémia, és a csoportmunka néha már-már bénítóvá vált.

A csoportban való létezés egy erősen regresszív helyzet. Egyrészt egy mélyen ősi élmény, másrészt az anyaméh szimbóluma is. Akarod, nem akarod, körbe vagy véve melegséggel, közelséggel. Ez kiválthat a fullasztó-fenyegetőtől az identitásvesztő-feloldódón keresztül a támogatóig sokféle élményt. Csoportban lenni tehát nem könnyű. Egyébként minden csoportmódszer dolgozik azon, hogy megtanuljunk ebben a szituációban önmagunk maradni úgy, hogy nem zárjuk ki magunkat, nem menekülünk el, nem pletykáljuk ki a másikat a háta mögött, hanem őszintén és nyíltan részt veszünk a közös munkában. Ha engem kérdezel, ez brutálisan nehéz.

Miközben ez a hétköznapi életünk egyik alapja. Bekerülünk egy családba, óvodába, iskolába, munkahelyre, ahol nem csak az „én” van, hanem folyton a „mi” is. Néha egyébként megdöbbent, bizonyos szituációkban felnőtt emberek mennyire nem értik az élhető és gyümölcsöző együttműködés dinamikáját.

Sajnos, a hagyományos hazai oktatási rendszer nem éppen közösségformáló. A legtöbb helyen a mai napig egy tanárcentrikus rendszerben ülnek a gyerekek egymás mögött, előre nézve. Figyelik a táblát, és leírják, amire felszólítják őket. Mindez kifejezetten önállótlanságra tanít. Ezek után bekerül a fiatal egy egyetemre, ahol megjelenik az első csoportmunka: körben ülve véleményt kell formálni valamiről. Ekkor jön a sokk, hogy nekem itt nemcsak másolnom kell, hanem gondolkodnom is! Sőt formálhatom azt, ami épp történik! Ezt jó esetben 18-19 évesen tapasztalja meg az ember először. Rossz esetben sohasem. A közösségben való részvételhez márpedig kell az, hogy te önálló legyél, hogy felelősséget vállalj azért, hogyan alakul a csoport dinamikája, és elhidd, tudsz rajta változtatni. Mert enélkül csak lebegsz, mint egy áldozat.

Belőhető egy terápia  átlagos időtartama?

Én azt szoktam mondani, ha valaki először jön terápiára, még akkor is, ha nagyon művelt önismereti téren, legalább egy-másfél évre szüksége lesz. Az első fél évben ugyanis legtöbbször azt tanuljuk, hogy hívják az érzéseinket, és hogyan ismerjük fel őket.
– Hogy vagy?
– Jól… Egész jól… Szarul.
– Értem, mi az, hogy szarul?
Innen indulunk. Számomra ez a legsokkolóbb a mai világban. És ezt egyértelműen az irodalom és az olvasás hiányához kötöm. Ha az emberek nem olvasnak fikciót – és persze mindemellett a szüleik sosem beszélgetnek velük érzésekről –, akkor nem tudnak összetettebb dolgokat megvitatni. Volt egy felnőtt, többgyerekes kliensem, akit arra kértem, figyeljen kicsit befelé. Mire lefagyott, hogy „de mégis hova?”. És teljesen igaza volt, mert végül is mit jelent az, hogy „befelé”? Nem egy adott készség, hogy képes vagyok magammal beszélgetni arról, hogy vagyok. Meg kell tanulni a módját. Egy csomó radikálisabb, „gyorsabb” módszer létezik, biztos vagyok benne, hogy ezek között számos nagyszerű is akad. De nekem senki ne mondja, hogy 9 hónapnál előbb ki lehet hordani egy gyereket! Az önismeret idő és kőkemény munka. Az emberi lélek a természet része, és akármilyen ügyes is vagy, akkor sem születik meg hamarabb az a „gyerek”. Én úgy látom, ezt a faktort rakják bele kevesen a dologba. Ami után persze lesz egy kudarcélmény és bűntudat. Na meg a gondolat, hogy nyilván én vagyok az egyetlen hülye, akinek ez nem sikerült, mások bezzeg mind jobban vannak egy pár napos foglalkozástól. Ha következetesen csinálsz bármit, életre kel benned. Ha nem, nem.

Csoportban megtanulunk önmagunk maradni úgy, hogy nem zárjuk ki magunkat (fotó: istock)

És ha azt érzem, ez az egész mégsem nekem való…?

Lehet nemet mondani a pszichológusnak. A többség sajnos inkább nem szól, még akkor sem, ha valami épp nem jó számára. Azt gondolja, ez biztos az én hibám, ő a szakember, ő csak tudja, mi kell nekem. Én mindig azt szoktam mondani a klienseimnek, hogy a legkomolyabb munka két ülés között történik. Persze az ülésen sem árt, ha az illető képes artikulálni, ha valami nincs rendben. Ha a kliens nem elég önálló, nem veszi a kezébe az egész folyamatot, kvázi „csak odafekszik egy menetre” a szakembernek, akkor sohasem lesz igazán olyan jó az „együttlét”, és a terapeuta, ha megfeszül, sem ér el eredményt.

És az ellenpólus? Volt már rá példa, hogy valakinek azt mondtad, ne haragudjon, ez nem fog működni?

Nem. Azt igen, hogy ez most jelenleg nem működik. Hiszen nem is tudhatom, hogy a jövőben a közös munka beválik-e. Rogers nagyon sokat dolgozik az itt és mosttal, én is törekszem így haladni. Mivel alapvetően bizalmi kapcsolatot építek ki a klienseimmel, szerencsére előfordul, hogy valaki kimondja, azt érzi, épp elakadtunk. A szakemberek ettől sokszor megijednek. Azt hiszik, valamit elrontottak. Miközben ez is az élet tünete. Szerintem kifejezetten hasznos pillanata a folyamatnak, amikor egy terápia nem működik. Itt ül a kliens hétről hétre, és ugyanazt az öt dolgot mondja el. Ugyanazokat a köröket futja az anyjával, ugyanolyan diszfunkcionális párkapcsolati partnereket választ, naná, hogy nálam is egy helyben topog! Ilyenkor viszont arra kell fókuszálni, az itt és mostban mi történik. Mi ketten mit tudnánk másképp csinálni? Ha itt sikerül változtatni, akkor valószínűleg máshol is  meg fog történni a dolog. Ha itt sem megy, akkor beszélhetünk bármiről, ameddig csak akarunk, nem lesz előrelépés.

Akasztják a hóhért: pszichológusként hogyan tartja karban magát egy szakember?

A pszichológusi lét egyik nagy előnye, hogy folyamatosan tanulunk. A tanulásnak pedig mindig van egy kötelező önismereti része. Mielőtt egy új módszert integrálnék a munkámba, magamnak is végig kell rajta mennem. Tehát szinte folyamatosan jelen van egy önismereti munka, néha már szinte azt érzed, túl sok is. És vannak persze szupervizorok is, akikhez fordulhatunk. Életem egyik korai kliense, egy fiatal lány azzal keresett fel, hogy terhes, és 2 hónapunk van így együtt kitalálni, elvetesse-e a gyerekét. Akkor egyértelmű volt számomra, hogy elmegyek szupervízióra. De alapvetően nem ez a jellemző. Amikor azt érzem, kezdek besokallni, sokszor masszázsra megyek el.  Egész nap tréningeket és egyéni terápiát tartok, minden lebeg valahol a virtualitásban, néha megfoghatatlanul. Ilyenkor jól jön valami, ami a materiálisabb világhoz köt: főzök, kertészkedem, sportolok, befekszem masszázsra. Ezért nem bolondulok meg teljesen.

Ha már bolondok: engem sokáig visszatartottak olyan személyes élmények, amelyek során extrém személyiségzavarokkal, súlyos traumákkal küzdő pszichológushallgatókkal találkoztam. Ennek kapcsán pedig felmerült bennem a kérdés: mi lesz, ha egy ilyen emberhez kerülök?

Pont nemrég kérdezte egy kliensem, mit csinálok akkor, ha valaki meggyanúsít azzal, hogy „te csak azért mentél pszichológusnak, hogy magadon segíts”? Azt mondom, hogy persze! Mi másért? Sokszor éreztem azt, milyen jogon próbálok segíteni másoknak, amikor épp rosszul megy valami a magánéletemben. Szakemberként mindannyiunknak meg kell azzal küzdenünk, milyennek kéne lennünk. Ha az ember azt várja el magától, hogy egy  paphoz hasonlóan egész életén át 0-24 órában a hivatásának éljen, abba bele lehet rokkanni. Huszon-harminc évesen meg pláne! Ez egy teljesen irreális elvárás magunkkal szemben, ami ráadásul igen nyomasztó tud lenni. Ha ebből a gondolatkörből úgy jössz ki, hogy átdolgoztad magad a saját démonaidon, működhet a dolog. Akárhogy is nézzük, pszichológusként az embereket a pokolba akarod levezetni. Ha te személy szerint még nem nagyon jártál ott, hogyan akarod a másikat kísérni? Akkor együtt tévedtek el. Annak meg nincs sok értelme. Nem baj tehát, ha az ember átélt szörnyűségeket. A kérdés az, az illető mit kezd vele, és persze mennyire tudja kívül tartani az ülésen. Én egyébként sokkal jobb embernek tartom magam terápiában, mint a való életben. Az üléseken türelmes, elfogadó, bizalommal teli, korlátlan hittel és szeretettel rendelkező terapeuta vagyok. Ehhez képest a hétköznapjaim során nem mindig sikerül ilyen csodálatosnak lennem.

Ki lehet szűrni a rossz szakembert? Van egyáltalán rossz pszichológus?

Ha valaki nem jó szakember, de semleges – azaz nem használ a kliensnek, de nem is árt neki –, akkor jól van, zsebre tett egy rakás pénzt, de nem történt semmi tragédia. Ellenben az, aki kinyit egy csatornát, majd magára hagyja a feltörő érzésekkel, élményekkel az embert, az már árt. Ezekre nagyon oda kellene figyelni az etikai bizottságokban és szakmai körökben. Mindenesetre egy biztos, rettenetesen nehéz szűrni a dolgot. Nincs ugyanis hatékonysági mutató. Mérő László azt mondja, a pszichológia az egyetlen természettudomány, amelynek nincs egységes emberképe. A fizikának, a kémiának van. A pszichológiában viszont annyi emberkép létezik, ahány ember. Épp ezért nem is tudjuk megmondani, sikeres-e az adott terápiás kapcsolat. A felek közötti kémia az egyetlen dolog, ami működhet. Bemész, megnézed a dolgot, és ha azt érzed, neked ez most jó, akkor valójában az is.

Komolyabban veszik az emberek a terápiát úgy, hogy alapvetően borsos az ára?

Bizony. Az analitikusoknál ráadásul azt az ülést is ki kell fizetni, amire nem mész el. Akár gyereket szülsz, akár temeted az anyádat. Nálam ez nincs így, de tény, fontos, hogy komolyan vegye a kliens a folyamatot. Az idő is érték, csak azt valahogy gondtalanabbul herdáljuk. Tologatunk szépen mindent, hogy jó, majd inkább a jövő héten jövök. Ha valaminek ára van, hirtelen mindenki komolyabban veszi, lemondja-e a találkozót, vagy sem.

Miért kell külső segítséget kérnem, ha elakadtam az életemmel? Nem elég, ha szépen magam végigrágom magam mindenen?

Én legtöbbször azt látom, a pácienseknek azt kell megtanulniuk, hogy megbocsássanak önmaguknak. Ritka, aki képes azt mondani, hogy hé, én még senkitől nem láttam, hogyan kéne élni. Akkor hogyan csinálhatnám jól? Egy szörnyű mintát kaptam, amit újraírni nem két perc. Nekem most nehéz dolgom van. Amikor ezt tényleg elhiszik, amikor elfogadják, hogy megbocsátható, hogy szenvednek, akkor képes jönni valami új. A bűntudathiány állapotában. Miközben sokan azt hiszik, az a „hasznos”, ha van egy szadista állat a fejükben, aki folyton kérdez: Miért nem csinálod ezt vagy azt? Miért nem így vagy úgy? Miért nem nősz már fel végre?

Ilyen szituációban aztán elő tud jönni az önálló cselekvőképességük. Az emberek azt szokták hinni, hogy észlelik önmagukat, miközben sokszor felcsavarodnak a fára, ugyanazt a húsz dolgot gondolják végig, és már utálják önmagukat, hogy Jézusom, már megint itt tartok! A terápián nem az történik, amit mi agyalásnak gondolunk. Ez egy testileg, ízében, hangulatában, érzelmeiben aktív állapot. Teljesen más, mint egyedül ülni, és elemezgetni az életünket. Az agyalás olyan, mint a rágódás: amikor rágok, de nem nyelek, nem emésztek. Még egy kicsit mélyebbre nyomom az ujjam a sebbe. A terápia pont ennek az ellentétét próbálja elérni. Boldizsár Ildikó szokta azt mondani, a mesékben olyan emberek vannak, akik azt csinálják, amit mondanak, és azt mondják, amit csinálnak. Valahogy efelé próbálunk haladni. Amikor az agyamban történik valami, akkor a valóságban épp semmi sem megy végbe velem. Ülök a szobámban, utálom magam, keserű vagyok. De valójában nem történik semmi. A terápia célja, hogy annyit faragjon, pucoljon ezekből a mérgező körökből, hogy az illető aztán cselekvőképes legyen. Elvégre ez a cél: egy önálló, szabad ember újjászületése.