Létezik olyan ember, aki gonosznak született? Vannak köztünk olyanok, akik tökéletes, szerető családi háttérrel rendelkeznek, gyerekként és fiatalon sosem zaklatták vagy bántalmazták őket, felnőttként mégis elvetemült gyilkosokká váltak? Az elismert, már a nyolcvanas éveit taposó pszichiáter, Dr. Dorothy Lewis szerint aligha. A szakember szerint az ördögi tettek mögött mindig szörnyű gyerekkori traumák lapulnak, és minél nagyobb szörnyűségeket szenvedett el valaki gyerekként, annál kegyetlenebb és bestiálisabb bűnöket fog elkövetni felnőttként. Természetesen nem minden bántalmazott gyerekből lesz potenciális gyilkos felnőttként, de Lewis doktor szerint az alapokat ehhez a viselkedésformához a gyerekkori zaklatásokból eredő traumák teremtik meg, és ha egy olyan világban szeretnénk élni, ahol kevesebb gyilkosság történik, elsősorban arra kell törekednünk, hogy elejét vegyük a társadalmunkban a gyerekek bántalmazásának.
Az erőszakhoz vezető út erőszakkal van kikövezve
Olyan orvosi vagy tudományos kategória, hogy „gonosz”, nem létezik. Ha eredendően gonosz emberekről van szó, általában Adolf Hitlert vagy Ted Bundyt szokás emlegetni. Előbbit sajnos pszichológus szakemberek nem tudták tanulmányozni, hogy ezt megcáfolhassák, utóbbiról pedig éppen Dorothy Lewis derítette ki, hogy bár előszeretettel festette le magát úgy a nyilvánosság előtt, mint aki teljesen normális, szerető családból érkezett, és a kegyetlen tetteinek semmi köze nem volt a családi hátteréhez, anyja először eldobta magától, később sem szerette, apjáról nem tudni, kicsoda, nagyapja pedig rendkívül erőszakos volt vele (is), és egészen fiatalon már szexuális kapcsolatba került az egyik lánytestvérével. Ez így azért már elég távol áll attól, amit ideális családi háttérnek nevezünk.
Ted Bundy és ügyvédje, Margaret Good a bíróságon, 1975-ben (Fotó: Profimedia)
A gyilkosokat azzá teszik, nem születnek. Dorothy Lewis több évtizedes munkával, gyilkosokkal készített mélyinterjúk tömegével jött rá arra, hogy a szörnyetegeket gyerekkorukban teremtjük, és a kegyetlen gyilkosságok elkövetőit szinte mindig össze lehet kötni a mély gyerekkori traumával, és az sem volt ritka, hogy kiskorukban fizikailag is bántalmazták őket. Lewis tanulmányozta a gyilkosok agyáról készült orvosi felvételeket, és a legtöbbjüknél olyan hajszálrepedésekre bukkant, ami egyértelmű agykárosodásra utalt, ami a többségüknél a gyerekkori verések, rázások miatt következett be. Ezenfelül a gyilkosok teste is sokszor teli volt sérülésnyomokkal, amit még gyerekként szenvedtek el.
Az ilyen jellegű agysérülés okozhat érzelmi labilitást, impulzív viselkedést és rossz ítélőképességet
– jellemezte Lewis, hozzátéve, hogy önmagában az agysérülés vagy a gyerekkori bántalmazás még senkit sem tesz gyilkossá, de ha mindez paranoid skizofréniával – ami önmagában szintén nem jár együtt automatikusan erőszakos viselkedéssel – és/vagy pszichózissal párosul, már adott is a recept ahhoz, hogy egy ember rendkívül erőszakossá váljon.
Még maguknak se vallják be
Lewis elméletének ugyan számos támogatója akad, és az évtizedek során rendkívül sokszor hívták meg szakértőként gyilkosok és sorozatgyilkosok tárgyalásaira, a szakmájában mégis többen próbálták már megcáfolni az állításait, és számos kollégája is elmondta, hogy ők azt tapasztalták, a gyilkosságok elkövetői között sokkal kevesebb olyan akad, akit gyerekként bántalmaztak, mint ahogy azt Lewis leírja. Ezt azonban a szakember azzal magyarázza, hogy a legtöbb gyilkos még maga előtt is titkolja a gyerekkori traumáit, és a feledéssel próbálják elviselhetővé tenni ezeket a szörnyű emlékeket. Gyerekként ráadásul úgy szocializálódtak, hogy nem volt kihez segítségért fordulniuk, és ha valakinek mégis elmondták, mit tesz velük az anyjuk, apjuk, nagyapjuk, nagyanyjuk, vagy más bántalmazójuk, úgysem hittek nekik. Féltek attól is, hogy visszajut az elkövetőhöz, hogy eljárt a szájuk, a bántalmazásuk csak fokozódott, ezért idővel megtanulták mélyen magukba temetni a rettenetes emlékeket. Részben ennek az elfojtásnak köszönhető, hogy sok elkövetőre jellemző a többszörös személyiségzavar:
a trauma elől ugyanis úgy menekültek el, hogy időről időre a fő személyiségüket elbújtatták, hogy ilyenkor egy másik léphessen a helyére.
Lewis többszörös személyiségről szóló beszámolóit rendre kikezdték a bíróságokon, és maga is elismeri, hogy egyrészt ez sokszor nehezen azonosítható az elkövetőkkel folytatott beszélgetések során, másrészt a vádlottak akár szándékosan is megpróbálhatják eljátszani, hogy több személyiségük van, mert ez hatékony módszer lehet ahhoz, hogy börtön helyett elmegyógyintézetbe kerüljenek, és adott esetben elkerülhessék a halálos ítéletet. Emiatt elsősorban non-verbális jeleket keres az elkövetőnél: a gyerekkori rajzok vagy kézírás nagyon gyakran árulkodó, ugyanis a különböző személyiségekhez általában különböző kézírás tartozik, és az már a bíróság előtt is védhető, hogy egy személy gyerekkorában nem azért ír többféleképpen, hogy aztán évekkel/évtizedekkel később egyszer majd megvédhesse magát a bíróság előtt.
Mark David Chapmantől Ted Bundyig
Lewis doktor saját bevallása szerint a nürnbergi perről szóló felvételeket nézve kezdett el először gondolkodni azon, mi tesz képessé egy embert arra, hogy ilyen kegyetlenül bánjon az embertársaival. A pszichiátria szakon diplomázva aztán fiatalkorú bűnelkövetők intézetében helyezkedett el, és közülük is elsősorban a kegyetlen gyilkosságok elkövetőit tanulmányozta, és már itt elkezdett megformálódni a fejében az elmélete, amit később a felnőtt gyilkosok és sorozatgyilkosok tanulmányozása is csak megerősített.
Olyan híres elkövetőket tanulmányozott, mint John Lennon gyilkosa, Mark David Chapman, a már említett Ted Bundy, az egyik áldozata vagináját megevő Arthur Shawcross vagy a legalább kilenc nővel végző Joel Rifkin. Lewis-t ráadásul az is érdekelte, hogy milyen az elméje egy olyan embernek, aki legálisan ölhet, ezért interjúkat készített Sam Jones hóhérral is, aki tucatnyi kivégzést hajtott végre az állam megbízásából, és meglepő módon Jonesnál is ugyanazokat a jeleket és gyerekkori traumákat tapasztalta, amit az elítélt elkövetőknél, csak azokkal szemben neki a szakmája volt a gyilkolás.
Mark David Chapman rendőrségi fotója 1980. december 9-én (Fotó: NYC PD / PA FILES / AFP)
A halálbüntetés ellen
Lewis-t sokan támadták élete során amiatt, mert a bíróságon rendszeresen azon fáradozott, hogy még a legkegyetlenebb bűnelkövetőket is megmentse a halálos ítélettől, ő maga ugyanis egyáltalán nem hisz a halálbüntetésben, sőt, szerinte Amerikában a számok azt igazolják, hogy ennek semmilyen visszatartó ereje nincs az elkövetőkre, mert jellemzően azokban az államokban a legmagasabb a gyilkosságok száma, ahol bevezették a halálbüntetést.
Szerinte a legkegyetlenebb bűnöket pont a legbetegebb emberek követik el, és a betegségben szenvedők esetében sosem lehet megoldás az, ha meggyilkoljuk őket. A gyilkosság ugyanis nem több primitív bosszúnál, ezen pedig emberekként és társadalomként felül kellene emelkednünk. Erről így vall a film végén:
Minél jobban megértjük az erőszak kialakulását, annál nehezebb meghúzni a határt a bűn és az ártatlanság, az épelméjűség és az elmebaj között. Minden emberi lény küzd, hogy megbirkózzon a saját védelmével, a bosszúvágyával, a tisztességgel és az erkölccsel. De néha a megértés megbocsátást jelent. És manapság az emberek nem túl megbocsátók. Talán Ted Bundynak igaza volt. Mindannyian sokkal kíváncsibbak vagyunk, mit tett a gyilkos, mik a bűncselekmény véres részletei, mint arra, hogy miért tette. Maga a gyilkosság nyűgöz le minket, és csiklandozza a saját limbikus rendszerünket. Nem csoda, hogy az emberek harcolna a helyért a kivégzéseknél. Ezért csinálom – legalábbis részben – ezt a munkát? Talán. Nem lennék meglepve.
Az Őrült, nem elmebeteg című dokumentumfilm az HBO GO kínálatában látható.
