Kitaláció volt a pedofil-sátánista szektáról szóló bestseller, a Satan’s Underground

Az amerikaiak a nyolcvanas években már nem elsősorban a kommunistáktól (pontosabban: az ilyen-olyan okokból kommunistának bélyegzett honfitársaiktól) rettegtek, mint pár évtizeddel korábban, hanem egy még irreálisabb, még kevésbé létező ellenségtől: a sátánistáktól. A fiatalok körében hódított az okkult külsőségekkel és dalszövegekkel előszeretettel játszadozó heavy metal, valamint a misztikus fantáziavilágokba kalauzoló szerepjáték (utóbbiról itt írtunk), a másik oldalon meg ott voltak az egyre befolyásosabbá, politikusabbá és fundamentalistábbá váló evangéliumi keresztények (róluk meg itt), szóval szinte borítékolható volt a konfliktus, amely végül a satanic panicnek nevezett jelenség képben öltött testet; ez – nagyon leegyszerűsítve – körülbelül azt jelentette, hogy az istenfélő amerikai szülők jelentős része komolyan meg volt győződve arról, miszerint a gyermekükre leselkedő legnagyobb veszély az, hogy a pentagramos mintával ékesített farmerdzsekit viselő, gyanús külsejű illetők áldozzák fel rituálisan Belzebubnak (noha erre azért elég kevés esély volt).

A sátánhisztéria egyik fontos kiindulópontja a Michelle Remembers című – amúgy kanadai – sikerkönyv volt, amely 1980-ban jelent meg. Szerzője egy pszichiáter, bizonyos Lawrence Pazder, aki a műben az egyik páciensével (és későbbi feleségével), Michelle Smithszel folyatott unortodox  – és szakmailag erősen megkérdőjelezhető – emlékezet-helyreállító terápiás üléseit dokumentálta: ebből egyebek mellett kiderül, hogy Michelle 1954-ben, ötéves korában részt vett egy 81 napon át tartó fekete misén (természetesen nem saját jószántából), amelynek során nem csak maga a Sátán jelent meg, hanem Jézus, Szűz Mária és Mihály arkangyal is. A Michelle Remembers tényleg nagy szenzációnak számított, de annyira, hogy Pazder és Smith még egy évtizeddel később  ezzel turnéztak; 1989-ben pl. személyesen Oprah hívta meg őket a már akkor is elképesztő nézettségeket produkáló talk show-jába, hogy szemérmetlenül alákerdezős interjút készítsen velük. Abban a műsorban volt még egy másik vendég is: Laurel Rose Willson, aki – Lauren Stratford néven – pont egy évvel korábban jelentette meg hasonló témájú, saját élményei alapján írt bestsellerét, a Satan’s Undergroundot.

Az answers.org összefoglalója szerint a könyv, noha elvileg tényirodalomnak lett szánva, nem sok konkrétumot tartalmaz: igazából az sem derül ki, hogy hol és mikor játszódik. Az írónő szerint erre azért volt szükség, mert „amit átélt, az nem korlátozódik egyetlen városra vagy régióra”. Emellett „sok kulcsfigura nevét és leírását is megváltoztatta, hogy így óvja az áldozatok valódi személyazonosságát”.  Cserébe maga a történet tele van egészen hajmeresztő fordulatokkal:

• Laurel Rose Willson állítása szerint a nevelőanyja (aki valamiféle országos pedofilhálozat kulcsfigurája lehetett) hétéves kora körül idősebb férfiak prédájául dobta, akik rendszeresen megerőszakolták, valamint állatokkal való közösülésre kényszerítették. A lány többször próbált segítséget kérni, de sem az iskolai tanácsadó, sem a lelkipásztora, sem az ifjúsági csoport vezetője, sem pedig egy, a rendőrség által kiküldött nő nem hitt neki.
• Tizenöt éves korában, miután a nevelőanyja egy ízben brutálisan megverte, elszökött otthonról, és felvette a kapcsolatot rég nem látott nevelőapjával, akivel az ország másik végébe költözött (bárhol is legyen az).
• Nem sokkal később a nevelőanyja ismét felbukkant, és valahogy visszaédesgette magához Laurelt. A lány innentől kezdve kettős életet élt: hétközben az apjánál lakott, és iskolába járt, mint minden gyerek, hétvégenként viszont a nevelőanyja gyermekpornográfiai üzelmeiben vett részt.
• Körülbelül húszéves volt, amikor megismerkedett a titokzatos Victorral, aki, minő meglepetés, gyermekprostitucióval/pornográfiával, valamint kábítószer-kereskedelemmel foglalkozott; egyszóval rettenetes ember lehetett. A férfi úgy döntött, hogy a szárnyai alá veszi Laurelt, ám a lánynak előbb át kell esnie egy speciális teszten: Victor arra utasította, hogy több egymást követő  hétvégén nyújtson szexuális szolgáltatásokat különböző férfiaknak, akik aztán több ízben megerőszakolták, megkínozták és perverzebbnél perverzebb dolgokat műveltek vele.  
• Miután a lány teljesítette a feladatot, Victor borotvapengével egy jelet karcolt a homlokába, aztán pedig a szexuális rabszolgájává tette őt, és beavatta sátánizmus – ahogy ő nevezte: a hatalomhoz és a tökéletes szexuális kielégüléshez vezető út – rejtelmeibe, ami még annál is sokkal rémesebb, mint elsőre gondolnánk.  Eleinte csupán arra kényszerítette, hogy részt vegyen sátáni rituálékon, ahol ő és mások szexuálisan molesztálták, majd azt követelte, hogy vegyen részt egy gyermekáldozati szertartáson. Laurel először visszautasította a kedves invitálást, azonban Victor megfenyegette, hogy minden héten rituálisan megöl egy csecsemőt, ha a nő továbbra sem áll kötélnek. És így is történt: a vonakodó Laurelt négy hét után egy fémdobozba zárták négy feláldozott csecsemő holttestével együtt. Végül megadta magát, és halloween éjszakáján maga is részt vett egy ördögi szertartáson, amelyen feláldoztak egy csecsemőt.
• A könyv egy későbbi fejezetében elmeséli, hogy valamikor a húszas évei elején három gyermeket  szült (hogy az apa Victor volt-e, vagy valamelyik másik perverz sátánista, az sajnos nem derül ki). Az első kettőt röviddel születésük után megölték (a gyilkosságokról természetesen videó is készült, így gyarapítván a nem létező snuff-filmek hosszú sorát), a harmadikat pedig, egy fiút, akit Joeynak nevezett el, feláldozták egy rituálé során.
• Aztán Laurelnek sikerült megszöknie, csakhogy ez korántsem ment olyan egyszerűen: közel egy évtizeden keresztül menekül űzött vadként, és költözött városról városra, miközben Victor és emberei folyamatosan a nyomában loholtak. Állítólag többször meg is támadták ebben az időszakban; nyolc év alatt mintegy negyven alkalommal került kórházba. De micsoda szerencse: a sors végül összehozta az amerikai evangéliumi keresztény közösség, valamint a Sátán elleni szakadatlan küzdelem egyik befolyásos figurájának és élharcosának számító Johanna Michaelsennel, aki a pártfogásába vette, és megmutatta neki a sötétségből kivezető utat. Minden jó, ha a vége jó!

Laurel Rose Willson (fotó: twitter)

Ebből a történetből egy szó sem volt igaz

(Leszámítva, hogy Laurel Rose Willsont tényleg örökbe fogadták, és bizalmas viszonyt ápolt Johanna Michaelsennel).

A szerzőt a Cornerstone keresztény magazin két oknyomozó újságírója buktatta le: kiderült, hogy Willson fiatal korában tehetséges zenész volt, zongorázni, klarinétozni és fuvolázni tanult, a főiskola után pedig zenetanárként dolgozott. Később néhány évig a kaliforniai Bakersfieldben élt, ahol a helyi evangélikus gyülekezetben elsősorban énekesként és zenészként ismerték. Hát igen, ilyen ebből az élményanyagból nehéz lett volna sátános sikerkönyvet rittyenteni. A családjával és korábbi munkatársaival készített interjúk alapján a nőnek súlyos mentális problémái voltak: többször fenyegetőzött öngyilkossággal és rendszeresen vagdosta magát.

A Cornerstone leleplező cikke után a kiadója megszakított vele minden kapcsolatot, ő pedig hivatalosan is Lauren Stratfordra változtatta a nevét. Később, 1999-ben egy másik hamis személyazonosságot is kitalált magának: Laura Grabowskinak, egy auschwitzi holokauszttúlélőnek adta ki magát, és így több ezer dollárnyi adományt gyűjtött össze, amellyel állítólag más túlélőket és a családjaikat támogatta volna (Laura Grabowski egyébként valóban élt, egy amerikai család fogadta örökbe egy krakkói árvaházból az ötvenes évek közepén). Azt is állította, hogy a halál angyalaként is ismert Josef Mengele, a hírhedt náci orvos áldozata volt, akinek kegyetlen emberkísérletei miatt meddővé vált, és csaknem teljesen megvakult.  Még egy verset is írt „Egyek vagyunk” címmel auschwitzi túlélőtársai tiszteletére.

Grabowskiként Willson összebarátkozott egy másik áltúlélővel, Binjamin Wilkomirskival, azt állítva, hogy emlékszik rá a táborokból. Wilkomirskiról (valódi nevén Bruno Grosjean) később kiderült, hogy nem zsidó és nem is holokauszttúlélő, lebukásakor pedig Willsont is magával rántotta. Talán meglepő, de az igazságot ismét a Cornerstone magazin nyomozta ki. Laurel Rose Willson 2002-ben, 60 éves korában hunyt el. Életének fő műve, a Satan’s Underground a mai napig beszerezhető; az Amazonon az olvasói értékelések alapján jelenleg négy csillagon áll az ötből.