„Általános elképzelésünk van a „pszichopata-bájról”, de ennél sokkal összetettebb ez a kérdés”

Mit gondol egy pszichológus a képregényhősökről és a szupergonoszokról?

Andersen Dávid

2020. December 03.

Az eredetileg képregény-szereplőként feltűnő szuperhősökre ma már sokmilliárd dolláros iparágak épülnek, egy-egy hollywoodi kasszasiker több ezer, de akár több tízezer embernek adhat munkát és akkor még nem beszéltünk a videojátékokról, bögrékről, pólókról vagy épp játékfigurákról.

A szuperhősök ma már részei a populáris kultúrának, az elhivatott rajongók pedig szinte mindent tudnak kedvenceik szuperképességeiről, előtörténetéről és életük apró részleteiről is. Az alkalmi fogyasztó számára azonban elgondolkodtató, de akár megmosolyogtató is lehet, hogy miért bújnak fura, tapadós ruhákba és miért ugrálnak háztetőkön a képregények és szuperhősfilmek főszereplői. Annak érdekében, hogy egy picit belessünk ezeknek a nem hétköznapi alakoknak a fejébe, Czeiner Márton klinikai szakpszichológushoz fordultunk.

Mielőtt azonban belevágnánk, interjúalanyunk kérésének teszünk eleget, amikor rögzítjük: az alábbiakban nem tudományos diagnózisok felállítása a cél, hiszen ez szakmai és etikai aggályokat is felvetne a pszichológus-közösség részéről. Inkább külső megfigyelésről, egyéni véleményről, illetve viselkedésjegyekről van szó. Akkor mi az értelme a cikknek? Részben a szórakoztatás, részben pedig az, hogy a mentális betegségekről, problémák tüneteiről fontos, hogy beszéljünk, ezen a módon pedig talán azokhoz is eljuthat ez a téma, akik nem biztos, hogy maguktól utánajárnának, mi nyomasztja kedvenc szuperhősüket.

via GIPHY

„Nem csak a távdiagnózis a problémás, bár a vírushelyzet miatt nem ritka az online terápia – mondta Czeiner Márton. – Sokkal inkább arról van szó, hogy maga a pszichodiagnosztika egy bonyolult folyamat, amit nem végezhet akárki, csak az arra jogosult kompetens szakemberek.”

A pszichológus rámutatott, hogy például az USA 45. elnökének, Donald Trumpnak a megválasztását követően is sokan egyből narcisztikus személyiségzavarosnak bélyegezték a reality-sztárt, míg mások éppen arra hívták fel a figyelmet, hogy a tévés szereplések és nyilatkozatok alapján senkiről sem lehet ilyen következtetéseket levonni.

„Egyetértek, nem lehet olyat csinálni, hogy magyarként nézem Trumpot a tévében és akkor megállapítom, hogy konkrétan milyen mentális problémái vannak – hangsúlyozta Czeiner Márton. – Még akkor sem, ha egyébként tényleg vannak megdöbbentő nyilatkozatai. Ennyiből viszont nem lehet megállapítani egy diagnózist, ehhez személyes találkozásokra, tesztekre is szükség lenne. Persze, láthatok rajta jegyeket, amelyek bizonyos személyiségzavarokra utalnak. Viszont ilyenkor előáll egy dilemma is: ha én valakit diagnosztizálok, akkor azt azért teszem, mert a páciensem, ha viszont a páciensem, akkor nem beszélhetek róla, köt a titoktartás. Ha pedig nem a páciensem, akkor nem dobálózhatok diagnózisokkal. Egy komolyan vehető szakember éppen ezért nem is jelent ki olyanokat, hogy XY személyiségzavaros. Olyat igen, hogy narcisztikus jegyei vagy akár szorongásra jellemző tünetei vannak, de ez nem nevezhető diagnózisnak, legfeljebb ötletelésnek.”

Szuperhősök és a pszichológia

Ha az ember meghallja a szuperhős szót, egyből egy minden akadályt leküzdő, elpusztíthatatlan ember képe jelenik meg a fejében. Felmerül a kérdés, hogy a szuperhősökkel mi az, amit megtestesítünk, jelképezünk, mint ahogy az is, hogy ha létezne egy ilyen szuperhős, mennyire gondolná magát felsőbbrendűnek. A szakembertől az istenkomplexus kifejezést használva kérdeztünk, aki egyből helyesbített is.

„Inkább az emberi tökéletesség iránti vágy, vagy a rajongók részéről tapasztalható idealizálás szemszögéből nézném a dolgot – hangsúlyozta Czeiner Márton. – Ez egyébként érdekes téma, és Hollywoodban is egyre megosztóbb, főleg, mivel az elmúlt időben elképesztően »leuralta« a piacot a szuperhős-téma. A The Boys című sorozattal kapcsolatban olvastam egy interjút, amiben arról beszéltek az alkotók, hogy megpróbálják megdönteni a szuperhősöket övező pátoszt. Ezzel nagyon egyetértek, mert, ha egy szuperhős tévedhetetlen és mindig mindenekfelett jó, hamar egysíkúvá tud válni a karakter. Persze, akadnak olyan hősök is, akik nem mindenben tökéletesek, például a Chris Hemsworth által megformált Thor, aki alkoholista lesz a Bosszúállók egyik folytatásában. Ennek ellenére azonban még mindig ő és társai a mindenekfelett álló jók, akik végül nem tudnak rosszul dönteni és mindig ott van a happy end. Ezzel szerintem pont az emberi mivoltuktól fosztjuk meg őket, bár Thor pont egy isten.”

Mit gondol a pszichológus a legnépszerűbb szuperhősökről és főgonoszokról?

Thor

A szakember szerint azért akadnak ezzel szembemenő próbálkozások is, illetve olyan szuperhősök, mint például Batman vagy Vasember, akiknek nincsenek a szó szoros értelmében vett szuperképességeik – van persze vastag bankszámlájuk, amely elérhetővé teszi számukra a szuperhős-státuszt.

„Hasonlítsuk őket össze például Supermannel vagy Amerika Kapitánnyal – folytatta Czeiner. – Utóbbi hősök feddhetetlenek, és valóban, Supermannek szinte már isteni mivolta van. Ez pedig, ha kizárólag a pozitív oldalt látjuk, nagyon torz képet festhet, ezért ezeket a figurákat jobb lenne közelebb hozni az emberekhez. Jó példa erre Űrlord a Galaxis őrzői-ben, aki egy nagyra nőtt gyerek, vagy a The Boys szereplői, akikben a szuperképességek mellett ott a hiúság vagy az önzőség. Homelander figurájának például hátborzongató viselkedése, illetve személyiségjegyei vannak.”

Az eredettörténetek pszichológiája

A szuperhősök keletkezéstörténete – amit angolul az origin story kifejezéssel szoktak jelölni – sokszor legalább annyira meghatározó, mint az adott hős képességei, de akár még azoknál is fontosabbak lehetnek. Itt már jobban tetten érhetőek a pszichológia „hatáskörébe” tartozó jelenségek.

„Bár sokféle pszichológiai irányzat van, a többségükben közös, hogy a személyiségfejlődésünk tekintetében a gyerekkor rendkívül meghatározó – mondta Czeiner Márton. – A nézőpontbéli eltérések főleg a patológia létrejöttében vagy a terápiák hatásmechanizmusaiban vannak, illetve abban, hogy hol vannak az egyes hangsúlyok. De a gyerekkor meghatározó szerepe alapvető. Milyen szülői mintáink vannak, milyen a kötődésünk az apához, anyához, illetve melyik fejlődési szakaszban ér trauma, hol tapasztalható »elakadás«? Fontos lehet a kompenzatorikus élmény, mondjuk, hogy belépjen a képbe egy olyan ember – nagymama, nagypapa, mostoha – aki be tud tölteni egyfajta szülői szerepet. Ennek például akkor van jelentősége, ha valaki gyerekkorában elveszíti a szüleit, aztán kérdés, hogyan tud az illető megküzdeni az élménnyel, egyáltalán képes-e megküzdeni vele.”

Batman és barátai

A fenti jelenségnek tökéletes megtestesítője Batman, azaz a milliárdos Bruce Wayne, aki gyerekkorában elvesztette a szüleit, később pedig Gotham város titokzatos álruhás jótevőjeként csap le a bűnözőkre. Batman figurája azonban ennél jóval összetettebb, a képregényekben-filmekben is jellemző sötét világhoz passzoló borongós – vagy inkább depresszív – gondolatokkal.

„Számomra a Sötét lovag-képregény vagy filmek Batmanje az alap, ő jó példája a gyerekkori traumának, hiszen talán hatéves lehet, amikor meggyilkolják a szüleit, ráadásul a szeme láttára – magyarázta Czeiner Márton. – Amennyi tudásunk van róla, a szüleivel jó viszonyban volt, szerető környezet vette körül, erősen kötődött a szüleihez. Aztán megtörténik a tragédia, ami meghatározza a további életét. Sok kérdés merül fel ezzel kapcsolatban. Vannak depresszív tünetei? Fel tudta dolgozni a traumát? Vannak-e PTSD-re jellemző tünetei, emlékbetörései, elkerülő magatartása?”

A sötét lovag

A szakember rámutatott, hogy Batman, azaz Wayne számára a család inasa, Alfred jelentheti a kompenzatorikus élményt, aki egyfajta apafiguraként lép be a képbe és sikerül – legalább részlegesen – szerető környezetet kialakítani.

„Ennek ellenére Batman sosem tud megszabadulni a bűntudatától, nem tudja túltenni magát a történteken – mutatott rá Czeiner Márton. – Folyamatos rágódással jár az is, hogy úgy véli, a szülei az ő denevérfóbiája miatt haltak meg. Ez a filmekben-képregényekben úgy »oldódik meg«, hogy ki akar lépni ebből a helyzetből, elvonul egy távoli börtönbe, hogy bűnözőkkel verekedjen. Aztán a történet szerint itt kezdődik a Batmanné válás útja. Persze az lett volna a legjobb, ha a kis Bruce Wayne a traumát követően gyerekpszichológushoz kerül. Nem került, így megszülethetett Batman, aki egyébként remekül hoz jó pár depresszív tünetet, amit sok érintett is. Batman megküzdése az, hogyha bűnözők megölték a családját, akkor ő bűnözőkkel veszi fel a harcot.”

A sötét lovag legismertebb ellenfele Joker, akit az eddigi filmekben olyan kiváló színészek keltettek életre, mint Jack Nicholson, Jared Leto, Heath Ledger vagy Joaquin Phoenix, igaz, utóbbi egy különálló filmben, a Magyarországon az HBO GO kínálatában elérhető Jokerben.

Joaquin Phoenix alias Joker

„Számomra a Sötét lovagban látható, tehát a Heath Ledger által alakított Joker a leginkább ikonikus figura – mondta Czeiner Márton. – Őt nehéz bekategorizálni, mert erre a Joker figurára rámondhatjuk, hogy antiszociális jegyeket mutat, nem tartja be a törvényeket, csal és manipulál. Viszont Joker figurája sokkal rétegeltebb ennél. Az jut eszembe, hogy a popkultúrában milyen »romantikus« kép alakult ki a pszichopatákról. Van egy ilyen elképzelés a »pszichopata-bájról«, hogy ezeknek az embereknek a többsége ravasz és intelligens, olykor végtelenül megnyerő. Ennél úgy gondolom, sokkal jellemzőbb a pszichiátriai kezelés, a szerfüggőség és más problémák. Jokerre mindezek fényében nehéz rámondani, hogy antiszociális lenne, előre tervez, van egy jól meghatározható agendája, meg akarja mutatni, hogy a társadalmat kifordítva az ember csak egy gyarló, önző lény. Nem a világot akarja lángolni látni, hanem egyfajta groteszk társadalmi kísérletet akar végrehajtani Batman orra előtt a filmben. Egyébként a pontos előtörténetét nem ismerjük, mert folyton hazudik róla. Joaquin Phoenix Jokere pedig téveszmékkel, hallucinációkkal küzd, ha jól emlékszem, ez is egy érdekes megközelítés.”

Harley Quinn – amikor akasztják a hóhért

Cikkünk apropóját az egykori pszichiáterből Joker őrült szerelmévé váló szupergonosz adta, épp a napokban jelenik meg ugyanis a Fumax Kiadó gondozásában a Harleen című képregény, amely épp Harley Quinn, azaz dr. Harleen Frances Quinzel eredettörténetét mutatja be az érdeklődőknek. A sztori szerint dr. Quinzel volt Joker kezelőorvosa az Arkham elmegyógyintézetben, azonban idővel beleszeretett a karizmatikus férfiba.

Harley Quinn és Joker a Suicide Squadban

„Ez egy olyan dolog, ami óhatatlanul előfordulhat két ember között, akik pszichoterápiás munkában vesznek részt – mondta Czeiner Márton. – Egy hosszabb terápia esetén nem kizárható, hogy előfordul valami hasonló, az érzelmek vagy a fantáziák szintjén. Önmagában nem a gondolatok megjelenésével van a gond, hanem hogyha ezekkel nem foglalkoznak. Nagyon fontos például, hogy a szakember úgynevezett szupervíziós segítséget vegyen igénybe. Ez annyit jelent röviden, hogy a pszichológus egy másik pszichológussal átbeszéli az adott esetet, persze szigorúan anonim módon. Egyrészt több szem többet lát, ugyanakkor mindenkinek megvannak a maga »vakfoljtai«. Ilyenkor a másik szakember rá tud kérdezni például a saját érzelmeinkre a páciens iránt, a diagnosztikai folyamathoz pedig hozzáteszi a saját meglátásait is, amit mondjuk a kezelő nem vett észre. Ha ez nincs, akkor nagyobb a veszélye, hogy a terapeuta valami olyasmibe szalad bele, amibe nem kellene. Például, ha rossz a házassága és a páciens pont olyan viselkedést vagy tulajdonságokat kezd el mutatni, ami a házasságból hiányzik. Mondjuk, hogy rossz a kapcsolatban a szex, a páciens pedig vonzó vagy szexuálisan kihívóan viselkedik. Ugyanakkor ez fordítva is előfordulhat, a páciens idealizálhatja a terapeutát, hiszen ő a tökéletes hallgatóság, aki meghallgatja, elfogadja és empátiával fordul felé. Ez akkor is jólesik, ha az ember egy barátjával beszélget, akkor pedig főleg, ha az élete legnagyobb problémáiról beszél. Ilyenkor a páciens megélheti azt, hogy »nekem egy ilyen ember kell az életembe«, illetve gyengéd érzelmeket kezdhet táplálni a kezelője iránt. Nagyon fontos, hogy ezzel szakmailag megfelelően foglalkozzanak a terápia során, ne táplálják ezt a vonzalmat, de ne is küldjék el a pácienst. Jó példa erre az HBO Terápia című sorozata, amelyben a főszereplő, Mácsai Pál házassága is rossz volt és majdnem belement egy ilyen kapcsolatba egy kliensével. Ezek mindig kényes helyzetek, mert a terapeuta könnyen visszaélhet a helyzetével, hiszen mindent tud arról, akit kezel. Joker és Harley Quinn esetében is valami ilyesmi történt, csak fordított előjellel. Megeshet, hogy a páciens manipulálja a terapeutát, és egy narcisztikus férfi is lehet nagyon vonzó valamilyen oknál fogva, illetve, mivel a narcizmus torz énképe mögött egy sérült embert láthatunk, előfordulhat, hogy az orvos megsajnálja, részben ez is történhetett Harley Quinn esetében, esetleg egyszerűen izgalmasnak látta a másikat.”

via GIPHY

Superman, akivel minden rendben?

Meglepő módon a szuperhősök világának pszichológiai szempontból legjobban „egyben lévő” tagja nem más, mint maga Superman, még úgy is, hogy ő valójában nem is ember, hiszen egy másik bolygóról származik.

„Az egész képregény-univerzumban az én szememben Superman az egyetlen normális, egészséges személy – mondta Czeiner Márton. – Tény, hogy az ő szüleit is megölték, viszont ez még a csecsemőkorában történt, ezután pedig rögtön olyan nevelőszülőkhöz került, akik saját gyerekükként nevelték, így aztán képes úgy viselkedni, mint egy normális ember, akinek persze vannak kételyei, aggályai és természetes kíváncsisága. A Henry Cavill által megformált Acélembernél akadnak személyes tragédiák, például látta meghalni a nevelőapját, de ebben az esetben sokkal inkább beszélhetünk egy normális gyászfolyamatról, ellentétben Batmannel. Persze, hatalmas felelősség nyomja a vállát, ami miatt tépelődik és szorong. Ezt az Acélember kritikusai is sérelmezték, akik szerint Superman túl sokat »nyavalyog«. Oké, de akkor próbáljanak meg ők döntést hozni két faj sorsáról röpke másfél óra alatt! Az Acélember számomra egyik legemberibb pillanata pedig, amikor az anyját bántják egy jelenetben, amitől »elborul az agya« és vakon ütlegelni kezdi haragból a főgonoszt. Valószínűleg mi sem tennénk másként a helyében.”

Az Acélember

Pókember, az infantilis gyerek

Mivel talán a Pókember-filmekből készült a legtöbb változat, itt főleg a hasonlóságokra alapozva lehet véleményt mondani a karakterről.

„Pókember nekem egy kicsit infantilis, aki folyton tétovázik, rajong a többi hősért, de amúgy ezzel nincs is semmi baj, mert végül is egy tinédzserről van szó – mondta a szakértő. – Hirtelen most fejből nem is tudom, hogy neki miért nincsenek szülei, de neki is van szerető családja a nagynénje-nagybátyja révén, ez adhatott valamennyi kompenzatorikus élményt. Azt hiszem, Ben bácsi, a nagybátyja azért meghal, ezzel Pókember is bekerülhet az olyan hősök sorába, mint Batman, Harry Potter, Aragorn vagy épp a Trónok Harca egyes szereplői, akiknek az útja a szeretett személy elvesztése után kezdődik el. Ezek a hősök, akik elveszítik a szüleiket, nagy döntések meghozatalára kényszerülnek, fel kell venniük a hős köpenyét, meg kell járniuk a szenvedés útját és a végén győzelmet aratnak. Ezek szerintem valahol az emberiséggel egyidős történetek, akár az ismert népmesék a szegénylegényről, a hamuba’ sült pogácsáról és arról, hogy a legkisebb fiú elindul szerencsét próbálni. Ma is ugyanezeket a történeteket meséljük el újra és újra, csak adunk rá egy kornak megfelelő köntöst. Azzal, hogy az ilyen történetekben hogyan találjuk meg a reményt, azokat a szereplőket, akikkel azonosulni tudunk, már külön pszichológiai irányzatok foglalkoznak.”

via GIPHY

Űrlord, az infantilis felnőtt

Czeiner Márton maga említette a Galaxis őrzői-filmek főhősét, így természetesen vele kapcsolatban is kérdeztük a szakembert.

„Űrlord kicsit talán Pókemberhez hasonlítható, akinek szintén nincsenek szülei, az édesanyját betegség miatt elveszíti, bár van Yondu személyében valamiféle apamintája, de mégis sokat van egyedül – magyarázta a szakpszichológus. – Maugli is eszembe jut, aki egyedül nő fel, ráadásul nincs is körülötte a szó szoros értelmében vett emberi társadalom, ahová be tudna illeszkedni, maximum a tolvajoké. Nagyon kötődik mindenhez, ami az anyjához kapcsolódik, úgy tűnik, hogy nem tudta kellőképpen feldolgozni a halála okozta traumát, talán csak az első film végén. A második filmben is megmaradt a pimasz, olykor gyerekes viselkedése, ami így is fog maradni, mert az alapvető személyiségjegyei nem változtak, de mégis kicsit talán érettebb lett.”

A galaxis őrzői

Szintén a Galaxis őrzői-ben fontos szereplő a Karen Gillan által megformált félig ember, félig gép Nebula, aki folyamatosan apja, Thanos elismerését keresi.

„Azt látjuk az ő esetében, hogy a történet elején azonosul a kegyetlen Thanossal, az apafigurával és ezzel próbálja elérni a szeretetét – mondta Czeiner Márton. – Ahogy viszont az Őrült Titán kikerül a képből, Nebula céltalanná válik, újra kell értelmeznie önmagát. Itt jön a képbe a közösség, személyiségformáló közeg, amit ebben az esetben a Galaxis őrzői csapat jelenti, akik más perspektívákat mutatnak neki, befogadják és elfogadják. Abba most ne menjünk bele, hogy az ő személyiségét mennyire befolyásolhatták a kibernetikus implantátumok, mert ez elvinne egy teljesen másik terepre.”

Deadpool, a „belső pszichológus”

Több szempontból sajátos helye van ebben a felsorolásban Deadpoolnak, az egyetlen szuperhősnek, aki tisztában van vele, hogy képregényben és/vagy filmben szerepel, így néha kiszól a nézőknek is a negyedik falon keresztül. Ugyanakkor, azért is említenünk kell, mert a 2016-os filmben a Deadpoolt megformáló Ryan Reynolds azt nyilatkozta korábban, hogy a mocskos szájú, de alapvetően jólelkű bérgyilkos figurája szabályosan megmentette az életét, mert sokat segített abban, hogy a színész megküzdjön mentális betegségével, amelyről nyíltan beszélt az elmúlt években.

via GIPHY

„Annyit tudunk, hogy Ryan Reynolds komoly szorongással küzd, arról nem beszélt, hogy esetleg konkrét mentális betegsége lenne – mondta Czeiner Márton. – Deadpool ehhez képest viszont fütyül mindenre, ami mutathat jó megküzdési stratégiákat a színész számára, aki Deadpool karakteréből át tudott venni néhány számára hasznos gondolkodásmódot. A perspektívaváltást a terápiában is alkalmazzák, azzal a céllal, hogy a páciens képes legyen egy adott helyzetet vagy a saját problémáit egy másik szemszögből, megvilágításból szemlélni. Ugyanakkor Deadpool annyira sokszínű, hogy őt is nagyon nehéz lenne kategorizálni. Nem lehet kijelenteni, hogy narcisztikus személyiségzavara volna, mert sok gyengéd érzelmet mutat, szereti a párját, törődik mások érzéseivel, talán az önképe sem annyira torz. Azt szokták még mondani, hogy a humor egy jó elhárító mechanizmus, Deadpool ezt nagyon magas szinten műveli, a szorongáskeltő helyzeteket így próbálja meg tompítani. Ugyanakkor ez az egyik gyengesége is, mert nem hajlandó vagy nem képes felismerni, hogy bizonyos helyzetekbe ez nem való és valahol ettől válik szórakoztatóvá. Emellett magasról tesz a társadalmi konvenciókra is, ami lehetne antiszociális vonás, de nála ez sem lenne helytálló. Pontosan az ilyen összetett karakterek és az egyoldalú bemutatás miatt érdemes tartózkodni a diagnózisok átgondolatlan dobálózásától.”

Végszóként ismét szeretnénk hangsúlyozni, hogy a fentiekben nem pszichológiai szakvéleményt közöltünk, pusztán a szórakoztatás és az edukáció határmezsgyéjén járva boncolgattuk a szuperhősök személyiségének érdekességeit. Czeiner Márton klinikai szakpszichológusnak pedig ezúton is köszönjük, hogy benne volt a játékban és szigorúan személyes véleményével hozzájárult a cikk elkészüléséhez.